Közeleg 2013

Érzem az új év szelét a levegőben... :) Ok, nem éppen a levegőben, hanem a könyvesboltokban. Ma először egy kerek év után betámolyogtam kis falucskánk egyetlen, egyébként méregdráda boltjába. Tudtam, mi vár rám, mégis meglepett a 2013-as naptárak és naplók hada. Nem tudom, miért, de a hollandok szeretik jó előre megszervezni az életüket. Egykori doktorandusom mondogatta, hogy még a szeretkezéseket is beirják a határidőnaplóba, és kötik magukat a megállapodáshoz. Sokáig nevettem rajta, de ma már többé-kevésbé komolyan veszem. A határidőnaplóra rákaptam, és nem tudnék nélküle élni, de inkább a magánéletemet nem osztanám igy be, ha nem muszály.

Még négy éve valahol június táján kaptam az első meseszép naplómat Sanjaytól, és azóta nem tudok megválni a Paperblanks mindenféléitől. Azt hiszem az itt a baj, hogy nagyon-nagyon szeretem az irodai kellekeket: az első fizetésemből magamnak csakis régi tipusú töltőtollat vettem. Három éve használom, most is újnak néz ki.
Valahogy megvan ezeknek a dolgoknak a maga romantikája, régi szipogó tolltöltés, nehéz irószer, ami nem szökik ki a kezedből az első használatra és nem törik ki a hegye fél év után. Az sem mindegy, hogy nem Hello Kitty van rajta, hanem egyenletes, sima és elegáns. Volt, hogy egy órát a boltban töltöttem, csak szórakozásból, próbálgatva-nézegetve a különböző irószereket.

És azok a meseszép határidőnaplók, füzetek, boritók... Mindig várom az év végét, mert akkor elindulhatok a következő évre keresni egy újat. Nekem akkor kezdődik a visszaszámlálás, ha már van 2013-as verzióm. Vagyis holnap. Ha addig nem lesz világvége, akkor meg kell várja a következő évet. :)

Overtaal

Épp pár hete nyavajogtam, hogy milyen kevés diákom van, és mennyire mehetnének jobban is a dolgok. Sajnáltuk magunkat megfelelőképpen, mert Sanjaynak is már elege van a munkahelyéből. Ez a baj a magánkézben levő cégekkel: a főnök az úr. Ha a főnök racionális, stabil ember, akkor nincs baj. Sajnos az övé nem az. Már régen gondolkodunk, hogy jó lenne váltani, de két hete megint a feje felett döntött a Sanjay vezette csoport ügyeiről, és ez megadta az utolsó lökést. De erről majd következőkor.

Maradjunk annyiban most, hogy november közepe-vége nagyon stresszes időszak volt. Életem értelme éjjelig nézegette a hirdetéseket és irogatta a leveleket, meg csinositgatta a CV-t. Én meg osztottam-szoroztam, mert sajnos, vagy inkább szerencsére már lefoglaltuk a fontosabb bútorok nagy részét. A félretett pénzünknek meg nem akartunk teljesen a seggére verni. És akkor sok minden történt, amiért áldhatom a Fennvalót. Egyik hétről a másikra bejelentkezett vagy három diák, és egyik este egy vidám hangú fura pasi hivott fel. Azt hittem ő is angolul akar tanulni, amikor - egy rakás kérdés után - nagy nehezen kibökte, hogy szabadúszó nyelvtanárokat alkalmazó cégtől hiv. Sűrgős szükségük volt egy vizsgáztatóra az egyik csoportjukhoz, és érdeklődni szeretne, hogy érdekel-e a dolog. Naná! Csak akkor vettem észre, hogy valójában engem a hátam mögött meginterjúvoltak. Még szerencse, hogy nem tudtam róla, másképp csak dadogni lett volna merszem. A hét második felében megvolt a második, jó hosszú interjú is. Életem első, hivatalos állasinterjúja. Meglepően jól ment, oldott volt a hangulat, tetszettem nekik, és ők is nekem. Az első fél óra után már a gyakorlatias dolgokat tárgyaltuk: hol, mikor, mennyit fizetnek. :) Fel vagyok véve.

Ez persze nem egy állandó munkahely, de pont ez benne a jó. Van egy pár rendszeres kurzusuk állandó klienseknek, többek közt a Holland Vasúttársaság is az, és ha kellek, oda hivnak. Nem is mertem mondani senkinek, amig konkrétan meg nem kaptam az első telefonhivást: december hat, délután, kis csoport vizsgáztatása. Remekül telt az is, nagyon élveztem, megismerkedtem pár kollegával és szerencsére mindenkit nyugodt szivvel tudtunk átengedni. Annyira izgultam előtte, hogy napokig rosszul aludtam, rémálmaimban minden előfordult, ami egyszer csak rosszul sikerülhet. Most komolyan, kinek szakadt darabokra a ruhája egy irodában, és kellett télikabátban vizsgáztasson? Azt nem is kellene mondjam, hogy a vizsga után 16 órát aludtam egyhuzamban... és alatta meg idegesebb voltam, mint a vizsgázók nagy része. :) De nem adnám semmiért... főleg mert a főnök másnap reggel felhivott megint, megérdeklődte hogy ment, majd egy második vizsgára is meghivott. Juppi! :) 

50 ways to say goodbye

Ezt a bejegyzést két kedves barátomnak dedikálnám. Az egyik (pontosan tudod, ki vagy':) ) mindig kirak a blogjára egy-egy jó zeneszámot, igy sokszor egész melodikusan kezdődik a napom. Isten tartsa meg a jó szokásodat!

A másikat épp pár napja hagyta el a párja, át tudom érezni a bánatát teljesen. Talán ha olvas, tetszeni fog neki ez a szám, és feldobja a napját. Hosszú évek távlatából, én is igy kellett volna lekezeljem a szakitást. Ehelyett szomorkodtam hónapokig, és ma is bánom, hogy nem másképp csináltam dolgokat. Na, nem azért hogy együtt maradjunk, dehogy. Sőt. Lehet az első reakció könnyes hitetlenség helyett jól irányzott rugás kellett volna legyen. Mert vannak szakitások, és szakitások, és az emberek nem mindig játszanak fair módon, tehat nem mindig kötelező a vesztes félnek a "high road". Gonosz voltam már én is, de képmutató és gyáva nem. Úgyhogy:

Kis gyerek, kis baj, nagy gyerek... maffiaharc?-2

Mikor iskolai problémát irok, még véletlenül sem a tanulással töltött heti 50 órára gondolok, pedig erről is volna véleményem rendesen.

Az osztály, ahova kicsi öcsém bekerült, eléggé agressziv közösség. Az első fél évben még tűrögeti az ember a keményebb vicceket, elmondták a szüleim  ezerszer neki, hogy csak ne vegye magára. Könnyű az mondani, mert a gyerekek kegyetlenek és gonoszak tudnak lenni, és olyan érzékük van a védtelen részek megtalálására, hogy csak na. Lehel félénkebb az átlagnál, azt hiszem illik rá, hogy "használat előtt felrázandó". Erre még jobban rákapott az a pár fiú, elmondják mindennek, nem is ismételném, de felnőtt körben is erős szavak. Ismételgettük neki, hogy ne féljen, nem bánthatják, soha nem fognak kezet emelni rá. Na persze. Hiába panaszkodik a sok szülő, szinte mindennaposak ez ilyen dolgok. Nekem betelt a pohár, amikor nyáron bevallotta Lehel, hogy úgy gyomorszájon vágták, hogy nem kapott levegőt.

Remélték a szüleink azért, hogy nyáron változik a helyzet. Nem változott. Múlt hét már náluk is kiverte a biztositékot. Elállták a gyerek útját, majd rácsaptak a seprűnyéllel. Ahogy szegénykém felemelte a kezét, hogy védekezzen pont az alkarját kapták el, ami fel is dagadt. Anyuka habzó szájjal hivta a másik gyerek anyját. Még jó, hogy nem voltam otthon, mert erős késztetést érzek, hogy felmenjek és eltörjem a másikok kezét is. Az osztályfőnöknő vonogatja a vállát, a többi gyerek sunnyog.
Többszöri rákérdezésre bevallotta pár szülő, ők mit csináltak. Hát megállt bennem az ütő: az apukák felmennek, és megfenyegetik a verekedős osztálytársakat. Ha nem hat, olyan is van, aki felbérelt egy cigánygyermeket, hogy verje meg, akit kell. Megáll az ész... tényleg megáll.

Egyelőre abban maradtunk, hogy most orvosi igazolás került a sérülésekről, következőkor rendőrség lesz. És addig nem hagyjuk, amig ezeket ki nem csapják, le nem vonják a magaviseletüket... hátha ez a szülőket megijeszti, és jobban figyelnek, mit is csinál az ártatlan csemetéjük. Közben megy fel a cukrom rendesen, mert hogy tudjam megigérni Lehelnek többet ilyen nem történik? Más iskola nincs, ahova lehet vinni. Sok rossz közül kell választani... 

Kis gyerek, kis baj, nagy gyerek... maffiaharc?-1

Már hónapok óta fel vagyok-vagyunk háborodva Lehel iskola ügyein, de mostanra már nem birom még magamban tartani sem. Most pont egy éve, hogy Anyukájék átvitték az öcsémet a 18-as iskolából az Unireaba. Nem szivesen tették, de a helyzet tarthatatlan volt.

Ötödik közepén behoztak a 16 gyereket számláló osztályba 6 másikat. Az, hogy roma származásúak voltak, nem érdekelt senkit, minket meg főleg nem. Volt már az osztályban két cigány gyerek, rendes szülőkkel, akikkel mindenki jól kijött. A probléma az volt, hogy az új csapat többszörösen bukott, 13 éves, irástudatlan kisdiákokból állt. Még azt is megsúgták, hogy már nincs hova rakják őket, csak azért engedték át ötödikbe a másik iskolában, hogy szabaduljanak tőlük. Persze a nyelvezet, amit tőlük tanultak az öcsémék, nyomdafestéket nem tűr. Mitöbbb, kiderült, hogy egyikük autófeltörő banda tagja.
Kérvényezték a szülők mindenhol, minisztériumig elmenve, hogy csak pár hátrányos helyzetű gyerek kerüljön az eleve kis osztályba, mert másképp nem fejlődik senki semmit. Igérgettek mindent, lezárva azzal, hogy ne aggódjanak, a lányok úgyis hamarosan férjhez mennek, a fiúk meg többet fogják kerülni az iskolát, mint bejárni. Igy segitenek a roma közösségnek? Kinek jó ez, kinek segit?

A szüleim döntöttek: nem hagyják, hogy egy olyan közösségben maradjon Lehel, ahol sok jót nem tanulhat, és ahol a tanárok ideje a tananyag és az irás-olvasás-számolás alapszintű tanitása között oszlik meg fele-fele arányban. Irány az Unirea. (A Bolyait is meggondoltuk egyébként, de mint sokhelyen hallottuk már, az egy sznob, a város nem feltétlenül jó értelemben vett krémjének a választott iskolája. Emlékszem jól, hogy a tanárok nagy része nem ekkora gyerekekre specializálódott.) A probléma pedig ekkor kezdődött igazán. 

Hajnalhasadás

Végre eljött a nagy nap: az Alkonyat tetralógia ötödik, befejező részének bemutatója.(Csak megjegyzér, milyen hülyén is hangzik a TETRAlógia ÖTÖDIK része, nem?) Már megvettük a jegyeket több hete, és ugrottam ki a bőrömből egész nap. Jöhetnek a kövek, nagy Alkonyat rajongó vagyok. Én kérek elnézést, komolyan. Teljesen egyetértek Stephen Kingel (vagy valaki mással, erről még vitáznak a nálam okosabbak)egyébként: "A Harry Potter a félelmek legyőzéséről, a belső erő megtalálásáról szól, és arról, hogy hogyan döntsünk helyesen viszontagságos helyzetekben. Az Alkonyat meg arról, milyen fontos, hogy legyen pasid." Van benne egy jóadag igazság. Vagy mondta, vagy nem, azt mindenesetre biztosan kijelentette a horror Királya, hogy szerinte Stephenie Meyer pocsék iró. Tudod, mit? Szerintem sem  valami nagyon jó, de az a legszebb az egészben, hogy ahogy elkezded olvasni a könyvet, már nem érdekel. Nem aludtam szinte semmit három napon át vagy két éve, amikor egyszerre végigolvastam mind a négy részt.

A többi, úgynevezett "Twihard fanhez" hasonlóan én is szinte kötelezve éreztem magam, hogy megnézzem a film összes részét és utánna napokig ezen csámcsogjak, mert széttörtek egy illuziót. Egy részem alig várta a filmet, a másik már előre félt, hogyan fogják majd lábbal taposni, amit én elképzeltem. Valljuk be, minden film rosszabb, mint a könyv, és a kivétel ezt a szabályt erősiti. Hogy is lehetne másként? Az egyedüli, aki majdnem pont ugyanazt látja viszont a vásznon, amit elképzelt magának, az a rendező. Ugyanazzal a maroknyi kajával jóllakatni ezreket meg ezreket is csak Jézusnak sikerült.

És most jön a pofáraesés. Engedtessék meg, hogy most kicsit pökhendin megjegyezzem, nem tartom magam igazán hülyének. Sőt, vannak igen éles pillanataim is, és ebben a témában otthon vagyok. Tudom, ismerem a könyvet oda-vissza. Mégis elérték azt, hogy kerek másfél percen át a szó legszorosabb értelmében szájtátva üljek. Fogalmam sem volt mi folyik itt, és mi fog történni. Aggódtam a szereplőkért! Azután a 90 másodperc után rájöttem ugyan, hogy milyen megközelitésben zajlanak az események, de akkorra már meg voltam babonázva. Ezt legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna: bemész egy filmre, aminek a sztoriját már előre kivülről fújod, egy izzadságszagúan merev filmre vársz, és akkor bumm. (Hogy Pheobet idézzem, elüt egy autóbusz...:) )

Megvan az oka, hogy a Hajnalhasadás könyv boritója egy sakkfigurát ábrázol: egy eléggé eseménytelen, főleg fejben lemenő játszmát látunk, ami nem éppen mozianyag. Sikerült ezt úgy átugorják, hogy a film jólesően meglepett rajongókkal végződött, nem ökölrázogatással. Nyoma sem volt az izzadságszagnak. Van amit javitani, de tőlem akkor is A for Effort. 

Táncra fel!

Annyira lelkes vagyok kedd este óta, hogy alig vártam, irhassak már végre.
Már sok-sok éve tervezem, hogy beiratkozok hastáncra, de ironikus módon eddig nem sikerült. Kolozsváron tudtommal bezárták az iskolát, ahol hastáncot is oktattak - pont mielőtt megkezdtük volna az egyetemet. Aztán azóta talán újra van, de az már engem nem melegit. Eljöttem ide, és pont az egyetem mellett volt a sportterem. Újra terveztem akkor, hogy találok egy hastáncórát, hát nem volt első évben. Másodikon meg akkor inditották meg, amikor én abbahagytam a mesterit. Valahogy eddig sehogy nem jött össze. Idén végre-végre megtaláltam az egyedüli tánciskolát a környéken, ahol hastáncórák is vannak. Már júliusban feliratkoztam, és alig vártam a szeptemberi kezdést.

Egyébkint még középiskolában jártam táncórákra, latin meg klasszikus táncok, de azok alatt valahogy tipikus tornaóra érzésem volt. Sosem felejtem el, mennyire botladoztam, és mennyivel lassabban ment, mint mindenki másnak. Azért semmiért nem adnám, hogy nagyon kicsit tudok azért táncolni... Kolozsváron még meg is látogattunk egy Bátoris (?) táncórát, de persze ott is boldogtalankodtam. Már többször mondták, és sokan, hogy nincs ritmusérzékem, hiába próbálkozom. És megmondom őszintén, szégyelltem mindig, mert sokat gyakoroltam, és nagyon motivált a dolog.

Csoportos tevékenységektől valahogy igy el is vesztettem a kedvem, amig nem jött a jógaóra. Mivel más itt a  "faluban" nemigen van, beiratkoztam egy évvel ezelőtt jógára. (Kijelenteném itt és most, ez nem az a ooooooooommmmmmm jóga, vagyis megnéztem előre: nem a jóga spirituális részét oktatják.) Kellemes meglepetés volt, pedig nagyon izgultam. Minden ment, annyira, hogy engem, a kétbalkezes-kétballábas sport antitalentumot megdicsértek, és megkérdezték többen, hogy mennyi ideje jógázom (semennyi) vagy akkor milyen sportot űztem ezelőtt (én?? ne viccelj!). Visszaadta az önbizalmam egy jó részét. Sőt, annyira ment a dolog, hogy fél év után kinőttem. Már nem kötött le, túl egyszerű lett. Igy álltam át a nem mellékesen jóval olcsóbb www.myyogaonline.com - ra, és azóta onnan válogatok.(Na nehogy azt higgye valaki is, hogy most nem a kezdő sorozatból, dehogynem. Keményebb a jóga, mint valaha hittem volna :) )

Jó hosszú kerülő után elértem tehát a szeptemberi tervezett hastánckezdéshez. Amilyen szerencsém van, elnapolták novemberre. Most kedden bepakoltam a sporttáskámba, kiizgultam magam és Sanjay elvitt a tánciskoláig. Ott kiderült, hogy a "kevert csoport" egy jól összeszokott, évek óta együtt táncoló 50-60 év körüli közösséget takar. Hazudok, mert van két lány velem egyidős, és egyikük ugyancsak új, de nem teljesen kezdő. És most jön a szurprájz, nagyon, kimondhatatlanul élveztem az órát. Folyt rólam a viz, és amit mások gyakoroltak, azt nekem ott kellett megtanulni, de úgy néz ki engem erre teremtettek, mert jól megy. Lassan, de jól. És annyit, de annyit kacagtam magamon is meg mindenen az óra alatt... lehet Sanjay érezve, hogy izgulok valamit tett az esti teámba? :) nem tudom, de nem is érdekel. Remekül éreztem magam, szuper volt hastáncolni, tényleg nem éreztem, hogy akárki is figyelné, mennyire jól-rosszul csinálom a dolgokat. Még a sok tükör sem zavart, pedig ismerjük el, termetes hátsóm van. De tudod mit? Miután több hatvan éves, messze sem tökéletes testalkatú nő hasat nem takaró felsőben végiglibegi az órát, és senkit nem zavar, főleg őket nem... Hát, kérlek szépen, nőies domborulataim vannak.

Mindent összevetve csodás önbizalomlökettel, kellemesen elfáradva, fülig érő szájjal és nagyon enyhe mélyizomlázzal végződött a hastánc. Bárcsak lenne minden nap!

Röhög a vakbelem

Tudom, mostanában még véletlenül sem voltam vicces. Az igazság az, hogy nem történt a sok papirmunka közt olyan, ami távolról is viccesnek hangzott. Röhelyes, na az volt elég, de azokon már nem is húzom fel magam. Mindent összevetve élvezzük nagyon új otthonunkra irányuló munkálatokat.

Ezen a héten viszont két olyan dolog is történt, ami azért emlitésre és mosolyra érdemes. Az első még csak nem is az én boldogtalanságom terméke. Micsoda ékszer, nem? :)

Két hete ingatlanérték-becslést (cucc ez a google, másképp halvány lilám sem volna, hogy is hivják) kértünk a megvevendő házra. Természetesen a banknak kellett, úgy gondolom hiánycikk lett a wc papir, hát szereznek pótlást. Ez abból állt, hogy kijött egy hölgyemény, öt, jelzem ÖT perc alatt végigjárta a házat, futtában gratulált hozzá, kezet ráztunk, majd lelépett. A formanyomtatványra beirta azt az összeget, amit fizetni fogunk érte, mint ingatlanérték, majd átküldte emailben. Mindezért felszámolnak négy, jelzem NÉGY száz eurot. Ez még nem a vicc része, ne tessék kacagni, ez komoly. Persze lehetett volna az összeg feléért is ugyanazt megkapni, de a bank meg a cég összedolgoznak, és hát nem kötelező náluk csináltatni, csak megkérnek szépen. Ja, már megbeszéted mással olcsóbban? O, biztos nem haragszanak, ha lemondod. Végülis a bank dönt, megkapjuk-e a kölcsönt... Tiszta sor, honnan kérünk becsüst. Most jön a vicc. Minden megvolt hó közepén, de azóta egy szó sem tőlük. Tegnap éjfélkor eszünkbe jut, hol is van a számla amit már egész biztos kiküldtek? Biztos Réka hülye fejjel megint elrakta valahova. Ma hivom őket pánikolva, hogy elfelejtettük kifizetni, ugye ugye nem számitanak plusz büntetést rá. Erre a nő a vonal másik végén, jaaa, az a ház, hát azt én csináltam, és izé, hogyishivják, elfelejtettük kiküldeni a számlát. Bocsika. Apum megjegyezte, hogy biztos azt mondogatják ma az irodában, csak egy totál idióta telefonál be azzal, hogy fizetni akar, MOST AZONNAL. Egyetértek vele, valószinüleg ezután már nem felejtik el, ki is vagyok.

A másik dolog az, hogy végre megérkezett a fillérekért vásárolt hajtogatótáblám. Aki nézi a Big bang theoryt, annak ismerős dolog. Azóta én is vágyom rá, most meg bevezetőáron megvettem. (Mert akkora idióta azért nem vagyok, hogy igazán pénzt költsek rá.)
Ime, itt van, Sheldon hajtogat vele.

A vicc itt nem csak a berendezésben rejlik, hanem abban, hogy tényleg olyan szép dolgokat hajtogat. Pl a törölközőim sosem hasonlitottak jobban Martha Stewardéira. Lehet rajtam szórakozni, de tényleg be kell tegyek egy képet lássátok a különbséget. Mesés! Valamelyik délután átrendeztem a ruháink felét, és óriási a különbség... kezd Ági szekrényeire hasonlitani. :)) Lehet Ágit kellett volna dobozban elküldetni? :)

Munkaügy

Ezen a héten elértem pályafutásom abszolút mélypontját, a legújabb statisztikák szerint. Nem merem a szüleimnek sem bevallani, hogy jelenleg kerek három állandó diákom van.
Nem sorozatgyilkos módjára irtottam ki őket, egyáltalán. Csak ez az átka a vizsgafelkészitésnek: leteszik a vizsgát, "örömködünk" egy adagot, megesszük a gratulációtortát, -tésztát (igen, szoktam sütni, nem nagy dolgot, csak úgy teszek, mintha) majd elválnak útjaink.
Mellékesen van állandóan egy pár emberke is, aki önkéntes tűzoltói állásomat használja (ki). Ha nagy baj van, akkor jönnek, de akkor aztán lehetőleg háromszor négy órára hetente, amiből kettőt fizetnek alkalmanként. Tudják jól, hogy ha nagyon szükség, akkor ráhúzunk pár órát arra a fizetett kettőre, és mellette még éjszakázok is, hogy emailben elküldjem a kijavitott házikat és papirokat, ne azzal töltsük az órán az időt. Sanjay szerint le kellene már tennem a Terézanyáskodásról, mert abból még senki nem lakott jól... Én meg közben becsületkasszás angol magániskoláról álmodozok, ahol mindenki számára elérhetően tanitanék én meg pár lelkes alkalmazottam. Na igen, mikor fogom összegyűjteni a tőkét rá, nem tudom.

Az sem lenne rossz, ha javulna a gazdasági helyzet, mert jelenleg kevesen engedik meg maguknak a "luxust", hogy idegen nyelvet tanuljanak, ha nem muszáj. Ha meg az, akkor elmennek a tényleg viccesen olcsó tanfolyamokra, ahol harminc társukkal úgymond fapadoson elvégeznek egy-egy kurzust. Természetesen az eredmény szinte nulla, ami tovább lohasztja a kedvüket. Van egy diákom aki 17 évesen emelt szintű érettségire készül, mellette heti vagy öt órát bedolgozik valahol. Nagyon ügyes lány, de szüksége van némi segitségre. Meg is egyeztünk heti kétszer két órában, ami havi 200 euro lenne. Kiderült, hogy a szülei nem tudják kisegiteni, és szégyenkezve magyarázta, hogy igy nem elég a fizetése az órákra sem. Hát nincs is miért ezen szégyenkezni, mert nem az ő hibája. Ki az, aki éhbérért dolgoztat egy 17 éves lányt??? Amilyen szimpatikus én becsszóra ingyen tanitanám... valahogy kidolgozunk valamit, ami jó lesz mindkettőnknek. Csak zárojelben jegyeznám meg, az édes anyukája azt tanácsolta neki, hogy csak havonta egyszer jöjjön órára, a többit rendezzük hetente többször emailben. Értem én, hogy spórolni akarnak az emberek, de komolyan havi 25 euroért dolgozzak pluszba heti több órát ingyen? Azt is megemliteném, hogy a felnőttek havi minimálbére teljes munkaidőben kb 1400 körül mozog. Ja, szép is lenne, mi?

Addig is próbálok kiszambázni a komfortzónámból, és hirdetni. Szerencsére már beszélnek az emberek, és jönnek szóbeszéd alapján is. Jó lenne, ha hangos amolyan magameladó féle ember lennék...

Téli időszamitás hipp hipp hurrá

Már kerek egy hónapja várjuk a téli időszámitást. Komolyan, minden hétvégén megnézzük, kiszámitjuk és terveket szövünk arra az egy órára. Onnan is tudom, hogy megtaláltam a Párom, hogy régen ugyanazt a trükköt vetettük be az esetleges nyert órákra: nappal a nagyórát negyedóránként visszaállitottuk, és igy volt négy örülnivaló negyedóránk ajándékba.

Mostanra mást tervezek. Ha nem dolgoznék vasárnap, akkor valamilyen filmnéző maraton lenne, igy csak negyed vagy félmaraton lesz. Jelenleg Csillagkapu Atlantis lázban égünk, minden nap amikor van időnk beteszünk egy részt és kidumáljuk közben rendesen, hogy mi mit csinálnánk másként. Maradjuk annyiban, hogy a tavalyi nagy tragédia a Csillagkapu Univerzum sorozat törlése volt. Anélkül nem éltük volna át a holland órákat hetente kétszer este tizig egy munka-egyetemi nap után.

Apropó, maraton. Nem is gondoljátok, mire szoktam én vasalni. Az igazi nagy vasalóslázakat, amikor aztán mindent, ugy két het leforgása alatt kimosok és kivasalok ... na, az a Gyűrűk Urára megy. Nem tudom, mikor sikerült, de Pavlovi reflexszerűen ha Gyűrűk Urát látok, vasalnom kell. És forditva. Eljutottam a nem szeretem ezt a filmet szintről a hű, megse olyan rossz ez a filmre, és átléptem a "fanklubba". Alig várom a Hobbitot, decemberben jön. Vajon beengednek a moziba vasalódeszkával? Vagy egyszerűen kondicionáljam magam valami másra, pl. bejöhet a szivből utált porszivózás? Hm. Ezt még meggondolom. 

Holland ház és jó hir

Nagy örömmel jelenthetjük, hogy megtaláltuk jövőnk kis otthonát. :) A nagy Ő, amiről irtam már, mégsem az volt, aminek igérte magát. Viszont a közelben megbújt egy furcsa kiskacsa, ami hattyúnak bizonyult. Csak a nosztalgiázás kedvéért hadd irjam már le, milyen is Hollandiában lakni, a szó legszorosabb értelmében.

Először is ki kell válaszd, mit is akarsz. Ha úri huncutságból nem adod a fejed lakásvásárlásra, akkor fizetsz, mint a katonatiszt pár helyre havonta. Pénz, amit sosem látsz viszont. Ha vásárolsz, akkor pénzes rokonok, milliomos házastárs vagy bankkölcsön közül lehet választani. Valószinű ez mindenhol igy van. A jó hir a bankölcsön részéről, hogy a kamat adóból levonható. Ergo év végén visszakapod, vagy ki sem fizeted azt a pát ezer euróra rúgó adót. (A világon egyik legnagyobb jövedelemadó pont itt van. ) Tehát a választás nekünk könnyű volt, kölcsön-vásárlás. De mit? Ez itt a Kérdés. (Dániában más a Kérdés, de ott olcsóbbak a lakások, igy oszthatják-szorozhatják a lét létét vagy nemlétét.)

Blokklakás kevés van, és a modern jelzővel illethetőek általában. Mint itt nálunk is, a lakások kicsik (60 négyzetméter körül) svéd egyszerűséggel újak és csinosak, de abszolút előnytelenek két személyre. Most költözött pl egyik ismerősünk egy 27 négyzetméteres blokklakásba, amihez jár 25 négyzetméter balkon. Nem viccelek, tényleg gondolt egyszer egyet egy épitész, és megépitett egy tömbházat ilyen lakásokkal. Igaz is, konyhád nincs, csak a hálószobád egyik falán van a konyhabútor, ha szekrény is kell neked, akkor az ajtót már nem tudod kinyitni, de aztán van bazi nagy teraszod, ahol állhatsz a holland esőben és szivhatod a friss levegőt.

Tehát nyugodtan mondhatom, itt az emberek túlnyomó többsége házban lakik. Ne olyan házat képzeljetek, mint otthon falun, kicsi udvarral körülvéve. A legjobban Apuka irta le, nagy hosszú kommunista istalló, amit darabokra szaggattak egy-egy beékelt fallal. Sorbanháznak nevezik őket. Ezzel még baj nincs, csak sajnos szokás a kétszer kettes ablak, és itt a nappaliba simán belátsz. Mi több, ahogy a hollandok leirják, itt a nappali és ebédlő - a ház messze legnagyobb szobája - amolyan "átsüt a nap rajta nappali". Igen, mert tényleg átlátsz teljes magasságban, hosszúságban és szélességben egészen a hátsó kert végéig. A konyha nyilt konyha, és általában a hátsó részen van, na abba nem feltétlenül látsz be. Engem mindenesetre kicsit kiakaszt a gondolat, hogy lejövök reggel, és teljes harci diszben kell legyek. A másik furcsaság az, hogy a hálószobákba csak aludni jár az ember. Tehát pl az első háznál volt 35 négyzetméteres nappali, valamint három háló: 5, 6 és 9 négyzetméterrel. Nem semmi. Lemehetsz a nappaliba, de akkor az egész szomszédság tudja, mit csinálsz. Ja, igen, majdnem elfeledtem az elmaradhatatlan kukszilukat. A padlás legtöbb esetben ki van épitve. Mivel nem tudom leirni mit is fed a kifejezés, felteszek róla egy képet. Dakkapelnek hivják, eddig senki sem tudta más nyelvre értelemben leforditani.

Rövidre zárom lassan a leirást. Szerencsénk volt találni egy olyan házat a 80-as évekből, ahol nem látsz át és ki be mindenféle szobába. Otthonos, kedves, és maximum negyed-fél év múlva be is tudunk költözni. Nagyon várjuk mindketten, es hálát adunk az égnek, hogy sikerült. Erről még garantálom fogok sokat-sokat irni, és alig várom, hogy ott éljünk és végre vendégül láthassam a családot és minden kedves barátomat új kis otthonunkban. :)

Segits magadon...

Aki nőből van, az valószinűleg már látott vagy olvasott egy-egy önsegitő könyvet. Sőt, többre nyálazott már a könyvtár előtt. Nem tudom miért de az u.n. DIY vagyis Csináld magad illetve a Segits magadon tipusú könyvek korát éljük.

A hétvégét nagyrészt ágyban töltöttem, egy finom kis hüléssel. Minden órában egyszer kitámolyogtam, ittam egy kis teát, bevettem egy vitamint és biztositottam az ügyeletes oldalbordát, hogy csak még egy óra, és akkor aztán majd frissen és gyógyultan kipattanok az ágyból. Persze semmi nem lett belőle, és ezt Sanjay sejtette is. (Nem csinálok félmunkát, ha meghülök, akkor az általában becsületes hülés.) Ezért fogta magát szombaton délben és hozott kaját a hétvégére, majd hosszan elmagyarázta, hogy nem érdekli a ház állapota, neki úgyis dolgoznia kell, én csak pihengessek nyugodtan. Igaz is, megvárt a rumli. Vasárnap délutánra már ölt meg az unalom, de semmi energiám nem volt valami nehezet olvasni.

Még a Sherlock Holmes hangoskönyvek is nehéznek bizonyultak, tehát ugy döntöttem belenézek az önsegitő könyveink tengerébe. Ok, azt elismerem, hogy túlnyomóan informatikai jellegűek, mint a Tanulj meg XZY nyelvben programozni. Jól be is dőltem az egyiknek, "Cleaning Windows for Dummies". Azta, ablakpucolásról könyv is van irva? Olvastam valamikor egy statisztikát miszerint a háziasszonyok ezt a feladatot utálják a legjobban és biznák másra, ha lehetne... De akkor is. Valószinű, hogy én nem értek hozzá, mert ha valaki erről egy teljes könyvet tudott irni, akkor sokkal bonyolultabb kell legyen. Aztán kiderült, hogy a szemem átsiklott az XP felett. "Cleaning Windows XP" :) Ja, az már mindjárt más.  
Emellett még találtam féltucatot, ami most már tényleg engem is érdekelt. Nem untatnák senkit sem vele, de azt hiszem megint nyilvánvaló, hogy nem a Foci a komplett idiótáknak vagy a Könyvelés szőkéknek kötött le.

Nagyhalkan, zárójelben azt is megemliteném, hogy két önsegitő könyvet olvasok állandóan újra és újra. Az egyik a Biblia, mert ha kicsit belenézel a tanácsok, amiket ad, pont megegyeznek azokkal, amiket az igazán sikeres terápiákban használnak. Már Salamon is leirta, hogy aggódással nem tud senki sem magasabb lenni, sem megváltoztatni a körülményeket, és legyen elég minden napnak a maga baja. Vagy pl Jézus megmondta előre, hogy nem épit épeszű ember házat csak biztos alapokra. Vagy, amivel állandóan küzdök, hogy aki a száját be tudja fogni és csak jó időben, jó helyen, jókat mond, az már szinte bűntelen ember. Na, hát ez nem megy még. :)
A másik - nem is emlithető egy helyen a Bibliával, csupáncsak nekem személyes kedvencem - A férfiak a Marsról jöttek, a nők a Vénuszról. Használtan kaptuk valakitől az esküvőnk előtt, és szerintem nagyban hozzájárult a házasságunk minőségéhez. Kötelező olvasmánynak adnám ki jegyesoktatáson, de akár hiszitek, akár nem, az egyéb kapcsolatokban is tud segiteni. Anyummal és apummal is jobban kijövök pont mert olvastam a könyvet. Melegen ajánlom.

A többiről annyit, hogy nem fogják megváltoztatni az életemet. De jól jön. Nem, nem irodalom, de ha a házvásárlásban, egészséges étrendben vagy netalántán pont az ablakpucolásban tanácsot tud adni, akkor miért ne? A háztartásban amúgy eddig egyetlen olyan tanácsot láttam, ami mindent megold, teljesen hülyebiztos, és végtelenül egyszerű. Azt is a Nike adta, a cipőmárka: JUST DO IT. Úgyhogy most megyek és csinálom.

Anonim házvadászok klubbja

Réka vagyok és függő. Már egy ideje ezzel kelek, ezzel fekszem és nem tudom az anyagot kiverni a fejemből  álmomban sem. Kivülről tudom az ügynökségek listáját, és majdnem a telefonszámukat is. A weboldalt az eladó házakkal óránként frissitem. Azt hiszem még egy kicsi, és a szüleim kinyomják a mobilt, amikor hivom őket.

Komolyra forditva a szót, valóban majdnem függő vagyok. Tegnap például nem is vettem észre, hogy éjjeli negyed háromra jár. A látástól vakulásig most tényleg azt jelenti, hogy addig olvasok minden után, amig a szemeim birják, és ez előfordul, hogy tiz óra egy nap.
Az gondolom nyilvánvaló, hogy szeretnénk már egy ideje elköltözni. A bankkal már megbeszéltük a kölcsön nagyságát, idejét, fomáját, stb. Zöld utat kaptunk. Aztán azt is megtudtuk mennyibe fog ez nekünk fájni, és rájöttünk, hogy nem sokkal többe, mint a jelenlegi bér. Hát akkor rajta, miért is dobjuk ki a pénzt az ablakon, ha lehet biztonságos módon házat is venni vele? A baj csak az, amit Sanjay tapintatból nem hiv "hülye balkáni/kommunista" mentalitásnak. Nem szeretem az ötletet, hogy vesz az ember egy házat, aztán, mint az emberek 95%-a itt, tiz éven belül nagyobba költözik, és igy tovább. A kölcsönnel semmi baj nem lenne, de ez plusz kiadás, és akkor miért ne most vegyük meg azt, amiben 25 év mulva is el tudjuk képzelni az életünket? A piac most a vásárlóknak kedvez úgyis. A másik gondolat meg az, hogy most veszünk egyet, ami még nagyon kényelmesen olcsó, kicsi és az állapota sem a legjobb, aztán lassan-szépen a saját igényeinkre formázzuk, majd 10 év múlva szökünk másra úgyis. De én otthont szeretnék, nekünk, meg talán az eljövendő generációnak. A fészekrakási ösztön dolgozik bennem 120%-on.

De nem csak ez, hanem az az ösztön is, amitől nagyon-nagyon utálom, ha madárnak néznek. Semmit nem tudunk a lakáspiacról, és szerencsére a bankkölcsönről sem még, de mi ketten összesen négy lábbal állunk a földön. Lehet, hogy a legtöbb idióta holland fiatal pár belemegy az itt divatos "aflossingvrij", vagyis "csak a kamatot kell fizetni" kölcsönbe, aztán 30 év alatt kigyűjtik az eredeti ár felét, kifizetik, majd a maradékra hosszabbitják a kölcsönt még 20-30 évvel. Mire nyug(nyög)dijasok, addigra alig marad a kölcsönből. Fizetnek igy átlagban 25%-al többet összesen, mint az, aki hajlandó magasabb törlesztéssel kezdeni a mesét.
Úgy néz ki megint elszaladt velem a ló. Végülis mindenkinek a saját nyomorúsága. Vissza a kályhához, mert a lényeg az, hogy mindennek utána kell nézni, ki kell számolni, és órakat utána kell olvasni, lehetőleg mindenfajta forrásból. Nem jo kizárni a fórumokat sem, azt legalább emberek irták, nem szürke irányelvek gyűjteménye.

Sok a ház a piacon, legújabb statisztikák szerint a házak 6%-a eladó éppen. Bodegravenben találtunk is két tucatot, ami belefér az árban meg a kötelező kritériumok sorába. Ennyit megnézni lehet ugyan vagy 6 hét alatt, de addig az, ami nagyon tetszik, már elkel valószinüleg. Tehát mire megnézzük, arra már nem is ugyanaz a lista van. És akkor ott van Ő. A Ház. Az egyedüli, amit egyszerre megláttunk, és mindketten azt mondtuk, na ez döfi. OK, Sanjay nem pontosan ezt mondta, de szabadforditásban ezt jelentette. A héten megnézzük, ha szép és jó, alkudni lehet rajta,  akkor megvan az álomlakás... Pediga az aranyszabály mindig az, hogy nem szabad egy házba beleszeretni. Mi csak remélni tudjuk, hogy az érzés kölcsönös. Drukkoljatok!

Vau-vau

Van egy szép angol kifejezés, "barking mad". Hát én most kéremszépen ugatok a felháborodástól. A sógornőm kirakta majd az összes képünket a Facebookra. Kiirta rá, hogy a báttya esküvője. Felment bennem a pumpa, mint a pasasban, aki a wc mellé ült véletlenül. EZERSZER elmondtam, persze kedves, aranyos hangnemben, mindenkinek, hogy ez nem esküvő, úgy nem megyek bele. Ezért volt úgy a meghivó, hogy a fiatal feleség fogadása a férj házába (erre van külön szavuk, nem hangzik ilyen nyakatekerten).

Nagyon-nagyon allergiás vagyok rá, mert igy azt adja vissza, hogy mi itt csak amúgy együttéltünk lazán három éven át. Nem itélek én el senkit, becsületszavamra, félreértés ne essék, de ez hitkérdés számomra. Volt elég veszekedésünk a szüleimmel, akik nem igazán házasságpártiak. Még csak nem is itt lenne a baj, vagy otthon, hanem az ég szerelmére, Indiában. Ott nincs együttélés, gondolj a 1900-as évek Európájára. Bőven elég magukban mit gondolnak, mivel csábitottam el a sikeres, jóképű férjemet, hogy idegent vett el becsületes indiai lány helyett. Most még megspékeljük azzal, hogy minden ismerős azt hiszi, hogy nagyon könnyű egy nőci lehetek. Brrrrr. Vau vau vau.

És nem, meg sem kérdezett róla egy szóval sem. És nem csak azokat a képeket tette fel, amiken ő is rajta van, nem. Kiválogatta azokat, amin ő jól néz ki, meg hozzárakta az összeset, amin mi ott vagyunk igy vagy úgy. Én egyedül, mi ketten, anyósékkal, stb. Van olyan is, amin egyedül vagyok, ramaty a kép és még csukva is van a szemem. Van olyan, amin - főleg a lehengának köszönhetően - 99 kilósnak nézek ki. Nem egyet rakott ki, hanem 20-30at. Pedig elmondtam szépen, hogy nem akarok facebookon "barátkozni". Az a barátok és ismerősök helye, nem a családé, nem a főnöké. Ezentúl cenzurálhatom a facebookomat is, és ha eszem van nem teszek ki képeket például a férjem meg az öcsémről közösen. Mert akkor megtudják, hogy nálunk volt, és kirobban a balhé, miért nem ment haza inkább, ha van egy hete. Vagy utazásokról. Vagy a házról. Brrr.

Bőven elég, hogy minden másodnap beszélünk telefonon, és nem lehet megértetni velük dolgokat. Nem, nem eszünk rizset kétszer egy nap, nincsen igényünk rá, de nem is egészséges. Akkor inkább rájukhagyja Sanjay. Mert a kaja az állandó téma. Mit ettünk reggelire, ebédre, vacsorára. Ittunk-e már teát? Sőt, épp megyek egy pohár csokilikőrt tölteni magamnak, hogy birjam. Az a baj, hogy nem rugalmasok, nem tudják elképzelni, hogy van más kultúra, és én nem vagyok indiai feleség. Pedig viselem a piros vonalat, a sindurt a hajválasztékomban, ha nem is minden nap. És főzök indai kaját is, és viselek szárit gyakrabban mint a velem egykorúak általánosan.

Hát basszuskulcs, ebből elég. A képekhez inkább nem szólok semmit, hadd kommentálja a népség. De az életemet nem fogom megváltoztatni sem cenzurálni a képeimet, kommentjeimet vagy barátaimat. Ha nem tetszik lehet irni haza. Ha a fennvaló megsegit, akkor költözünk úgyis hamarosan, majd jöhetnek erre a cimre a levelek.
Megyek, mert a csaholás felébreszti a szomszédokat.

PS: Valakinek jó ötlete a hetek óta tartó álmatlanságra van? Próbáltam a sportot, friss levegőt, sétát, könnyű kaját, jógát, félpohár vörösbort és anyum ajanlására még a homeopatikus altatókat is. Most mondjam, mit értek? 

India reloaded - 2.rész

Ma nagyban pakolásztam a bőröndöket, amikor kezembe kerültek az új szárijaim. (Rendben, még mindig van pakolásznivaló, mert hoztunk egy csomó olyan dolgot, ami olcsóbb ott, vagy itt nincs, és Sanjay biztos ami biztos alapon en gros vásárol. Akinek baja van vele, hogy másfél hét után még mindig nem pakoltam el "örökre" a bőröndöket, az irjon haza. Slussz.)
Ott persze megállt a tudomány, mert muszáj-muszáj volt felpróbálni őket. És aztán megcsodálni még párszor. Ha már ott voltam, előszedtem azt a pár bizsut, amit ott fillérekért vettem, és ... nőből vagyok, na. Lúdanyó beledobált készitésemkor még egy jó adag ázsiai ruhaszeretetet a kotyvalékba, mert rajongok értük. Most őszintén, mutasd meg nekem azt a felnőtt nőt, aki Dubaiban elment volna azok mellett az édes arab karperecek mellett, amiből hatot lehetett kapni 3 euróért. Szinesek, és csilingelnek, ami a halálom. Arabian princess day at work for everyone!

http://www.youtube.com/watch?v=8otX5mwC-0E

Vissza a kályhához: úgy gondoltam ma irok az ottani ékszerekről. El se hiszitek mi mindent magukravesznek az indiai nők. A kulcsszó a mindenben rejlik. A legnagyobb társadalmi esemény természetesen az esküvő, ergo arra aztán válogatás nélkül, amilyük van. Lehetőleg arany és értékes. A szári 20 év felett szinte kötelező. Ha megengedheted magadnak, akkor selyemszári. Nem kell hasraesni, nem is olyan drága mint ahogy hangyik, sőt. Aztán ha megvan a szári, vidám szinekben, akkor magadraboritod az ékszeresládádat. Nem számit mi mivel megy, kit érdekel.

Most elárulok egy titkot. Szokás a friss feleségnek a férje családjától ékszereket kapni, amire évekkel előre gyűjtögetnek. Ennyi aranyat egy rakáson... ahogy apum mondta nálunk Romániában szerencsére nem szokás. :) Nem csúnyák, egyáltalán, csak azt nem értettem, hogy a pénteki bulihoz miért kell az egészet magamravennem. Három vastag nyaklánc, egymás hegyén-hátán. Aztán megláttam a többi nőt, akik mind magukravették a teljes ékszerüzletet. Nem éppen egy Madhuri Dixit a Devdas filmből, csak majdnem. (Most tudtam meg egyébként, hogy az x-et ks-nek ejtik. Vagyis szegény szinésznőt, elnézést a kifejezésért, Madhuri Diksit-nek hivják. Igy, ahogy olvasod. A gyengébb lelkületű olvasók kedvéért kihagytam a C meg H betűket a névből, de igény szerint beilleszthetők. No comment)

A fején egyébként az ott egy tikli. Viccesebb szó nem is kell, igaz? Általában az első kérdés az, hogy hogy is áll ott meg. Nem Apuka, nem szegecselőpisztollyal. Sőt, pillanatragasztó sem kell hozzá. A titok az, hogy van a végén olyen cuccos kicsi horog, amit a hajtűbe kell beleakasztani. Aztán meg vigyázni, hogy a helyén maradjon. A karperecet cshurinak hivják. Igen, mint a verebet ahogy mondod, amikor meg vagy hülve. A gyűrű angti, akkor jó, ha legalább öt ujjadra jut. A különálló, áttetsző sál, ami a válladra-fejedre kerül az a dupatta. Nem ékszer, de gyakorlati hasznát tekintve mégis az. Másra úgysem jó. Szóval rajtam volt a tikli, a cshuri, a harom nyaklánc, a rendes két gyűrűmön kivül még kettő és szerintem úgy néztem ki, mint akire ráhányt Bollywood. Már meg sem lepődtem volna egy zenés magánszámon. Ha kérhetem, a Aaja Nachle legyen, mert az az egyedüli, amit valahogy is táncolni tudok. Szeretem azt a számot! Aaja nachle - gyere táncoljunk!

Az őszinteség jegyében

Várhatnék még pár napot, és akkor irhatnám ezt a bejegyzést, amikor jobb napom lesz majd. Két okból nem teszem. Az első az, hogy akkor lesz egy valószinűtlenül vidám blogom, ami nem én vagyok. Nem mindig. A másik egy igazán vicces mondat, mostanában olvastam, és konkrétan teljesen átérzem. "A jelenlegi gazdasági körülmények és magas energiaárak miatt időlegesen kikapcsoltuk a fényt az alagút végén". Az vesse rám az első követ, aki még sosem érezte, hogy nincs is fény csak alagút. Hallottátok már a viccet, apropó? Az optimista látja a fényt az alagút végén, a pesszimista csak a sötétet látja, a realista meg azt hogy ott jön a vonat. :) Kicsi plusz az, hogy a kalauz meg három hülyét lát a sinen nézelődni.

Szóval, rosszkedv, ok nélkül. Van már benne valamelyest tapasztalatom, tudom mit szabad csinálni és mit nem. Meg mi az, amit kell csinálni, ha akkor belegebedsz is. Volt egy nagyon jó cikk valahol, valamikor, ami szépen szájbarágósan elmagyarázta, hogyan legyen depressziós az ember lánya. Jobban tetszett ezerszer, mint azok, hogy hogyan ne. Fontos, hogy úgy érezd TE csinálsz valamit ellene. Még akkor is, ha az a valami csinálás éppen valami kerülésről szól. Ez lenne az első parancsolat az én listámon.

Tudom, hogy az elmúlt hónapban önhibámon kivül szegtem meg egy jópár szabályt, az elmúlt hétért meg csak magam rúghatom hátsófelen. Nem keltem-feküdtem rendszer szerint, mert tökös gyerek vagyok én, már nehogy ne maradhassak még kicsit ágyban, milyen hülye egyensúlyt fog az kibillenteni? Össze-vissza is lehet enni, az is jó nekem. Vitamint nem láttam egy hónapja, és akárki akármit mond, a napi egy alma vagy banán plusz maroknyi zöldség nem kárpótol. Tornázni minek, és főleg mikor... Az esti sétát, esetenkinti jógát felejtsük is el.
Legfőképpen, emberekkel beszélgetni, azt is húzhatom a listából. Nem, anyós nem számit, diákok nem számitanak beszélgetőpartnernek. A facebook maga az ördög ilyen helyzetben, hadd ne részletezzem.

Hogy rátegyek még egy lapáttal, megnéztem egy szomorú, vagyis nekem szomorú filmet. Intouchables. Remek. Masfél óránál kevesebbig birtam, bőgtem rajta mint a kisgyerekek. Az még megpecsételt két szar napot. Köszönöm, maradok a Jóbarátoknál, azt hiszem ezredszerre. És ismételgetem Dory mantráját a Nemoból. "Just keep swimming, just keep swimming"

Off

Még egyszer ars poetica: azért irom ezt az egészet, mert van egy álmom (Most elénekelem az I have a dream-et, legalább Celine Diont képzeljetek) Egy olyan online világ, és ha nem kivánok nagyot, olyan valódi világ, ahol az emberek őszinték. Nem túlozzák el, milyen csodás az életük, hanem ugy jelenitik meg, ahogy van. És ezt felvállalják - Uram bocsá' - még az ismerősök előtt is. Mert mi kulturálisan is arra voltunk nevelve, hogy nem nyávogsz, édes fiam, mert az csúnya szokás. Diszkréten vered a melled, és úgy teszel, mintha örökké boldog, vagy legalábbis elégedett lennél. A boldogság választás kérdése, és persze a tökös gyerekek azért boldogok, mert nekik van elég lelkierejük azt választani. Más meg saját hibájából kifolyólag érzi magát nyomorultul.
Mondtam már, hogy vannak napok, amikor utálom a Facebookot? Teljesen egyetértek az amerikai kutatókkal, akik bebizonyitották, hogy a Facebook felhasználó tizenévesek depresszióra hajlamosabbak. Most komolyan, az az érzésem én vagyok az egyedüli, akinek nincs egy képe sem az elmúlt öt évből, ahol jól nézne ki. Mások meg hatra vakra töltik fel a bikinis-meseruhás-csodahátteres izéket. Vannak napok, amikor úgy érzem én vagyok az egyetlen lúzer, aki nem szült még ennivaló gyereket, nincs mesteri-doktorivédéses képe, és ráadásnak nem sült csokibarnára valamilyen strandon. Nem vagyok fotogén sem, vagyis hát remélem az a baj, és nem az, hogy a valóságban is igy nézek ki. Most kivételesen nem sajnáltatni akarom magam, és nem is irigységből mondom. Ha lenne annyi bátorságom, amekkora szám van, akkor feltöltenék egy pár képet a való életből, pl ahol bőgök, mert annyira felhúzott egyik másik kedves rokon. Vagy amikor csipás szemmel éppen felébredek. Ilyesmi. Na mindegy, ez a nap egy ilyen eddig. 

India reloaded - első rész

Nem is tudom igazán hol kezdjem a beszámolót indiai utunkról. A nagy út. (olvastátok már a könyvet? Kőrösi életét meséli el. Elképesztően... khm... mi is a jó szó rá?... unalmas, ez az. Sajnálom, de nekem az volt. Légy jó mindhalálig szagú volt az egész, éreztem, ha még egyszer leirja, hogy Sándorkánk már az anyaméhben is szanszkritül tanult felkészülésképpen, akkor felkötöm magam. Az embert tisztelem, a könyv meg, hát na. Halottról vagy jót vagy semmit. Kőrösi sirját Darjeelingben meglátogattuk apummal egyebként hat éve. Az nagy élmény volt, ha lehet temetőlátogatásról ilyet mondani. Ha arra jár valaki, tiszteltetem a temetőőrt, nagy pofa a bácsi, és a vendégkönyvben lehet olvasni a mi bejegyzésünket is. :) )

Nekem megint nagy út volt legalábbis. Az Emirátusi légitársaságról és Dubai-i reptérről még fogok irni külön, mert megérdemelnek egy teljes bejegyzést. Ha Ázsiába utazol, ez a legjobb módja, bizton állithatom. De most kezdeném onnan, hogy megérkeztünk. Dubai-ig farmerben-bluzban utaztam, mert meggyőződésem, hogy utazni csak egyszerű ruhában kell, de ott aztán átöltöztem egy csini kisestélyibe, cipő, nyaklánc, fülbevaló, az egész kövér lúd. Csak előzetesként, igy is alulöltözöttként éreztem magam a reptéren. Kalkuttában várt a kocsi sofőröstül (nem, nem kőgazdagok - sajnos :)) - apósék, csak ott ha kocsid már van, a sofőr igazán nem kunszt, és egy becsületes állásból meg sem kottyan) Sanjay unokatestvére meg anyóspótlék. Ő az egyedülálló nagynéni aki gyakorlatilag felnevelte. Hosszú mese. Már jó előre begyakoroltam a pranam mozdulatot, amikor a tisztelet jeléül lehajolsz és a jobb kezeddel megérinted az idősebb rokon egyik majd másik lábfejét, majd felegyenesedsz és a mellkasodra teszed a kezed. Amúgy amig leirtam már végigjárhattam volna az egész családot, általában rövid dolog. A kicsit tradicionálisabb családokban minden idősebb családtagnál szokás, mikor megérkezel, megköszönsz valamit vagy elmész. Sokan udvariasan visszautasitják, de általában ragaszkodnod kell hozzá.

Ezuton köszöntöttem otthon is mindenkit a két gyermek kivételével majd jött egy kivételesen kényelmetlen pár óra, amikor is egymást néztük, vigyorogtunk mint az idióták mert más kommunikációlehetőségünk nem volt és hallgattunk nagyokat. Ezt a részét össze is foglalom gyorsan. Ők rájöttek lassan, ha még eddig nem is vették észre, hogy én sem vagyok egy sárkány, én detto és nagyon jól kijöttünk a három hét alatt. Meg voltak nagyon illetődve, hogy elkezdtem bengáliul tanulni, mutogatták a könyvet és egzeciroztattak minden ismerős előtt is. Mivel ott a mennyasszonyok általában egy helyben ülnek és kiszolgáltatják magukat az is nagy csoda volt, hogy elmosogatok magam után meg mindenki után, akitől el tudom kapni a tányért. Mindenki meglepődve hallgatta, hogy nekünk itt nincsenek se be se kijáró személyeink, akik elmosogatnának, főznének, mosnának, stb. Átmentem a vizsgán, úgy néz ki. :) Most azért gonoszkodok, mert tényleg mindent megtettek, hogy kedvesek és aranyosak legyenek velem, indiai mércéhez főleg.
A legnagyobb meglepetés az volt, hogy, hogy van humorérzékük. Nem is gondoltam volna, holt komolyan, de végül sokat kacagtunk együtt.

A végcél az volt, hogy terveztek egy "bulit", amit a mennyasszony fogadásának neveznek, az első alkalom amikor a friss feleség a férje házába érkezik, rendszerint az esküvő másnapján. Vagy három és fél évvel utána, mint nálunk. Következőkor beszkennelem a meghivót, amit a vendégek kaptak, nagyon elegáns volt. A mi szokásainkhoz képest is. Még külön elnézést kértek, hogy a nevemben a "ka" szótagot véletlenül "kha" nak irták, de a Rekha egy indiai név is, és hát előfordul. Ez legyen a legnagyobb bajunk. Szóval szombaton reggel érkeztünk, augustus 11-én, és következő péntekre volt megtervezve az összejövetel. Az a hét ennek a jegyében telt, de hagyjunk valamit következőre is.

Uj vilagnap otlet

Szoval, arrol beszelgettunk eppen, hogy ugymond visszatertem es eldontottem leteszem a kevesbe csinos popomat es irok. Meg ha nem is minden nap, akkor is. Foleg, hogy harom het India allt elottem, es akkor majd lesz boven idom. Tevedtem, mea culpa.

Sot, most hogy par oraja hazaertunk annyira faradt  lusta vagyok, hogy meg a becsuletes laptopot sem tudom elovenni. Nem lesznek ekezetek, bocsi. At sem fogom nezni, hogy helyesen irtam-e mindent, ugy sem vennem eszre. Nem, akkor sem, ha pisztolyt tart valaki a fejemhez. Az en belso oram szerint fel egy van ejszaka, majdnem 24 orat utaztunk es nem viccelek, amikor azt mondom, hogy a repteren a szek alatt a foldon aludtam masfel orat - ennyi volt az utobbi ket nap termese. Fizikailag es erzelmileg kicsinalt ez a harom het, es az agyam - ha lud legyen kover - veluk tartott.

Mindezt letisztazva, van/lesz amit irjak boven. Fogok is. Azonnal, amint koordinalni tudom mindket kezemet a szememmel. Legalabb eggyel. Most semmi sem vonz jobban, mint a puha vetett agy, Sherlock Holmes hangoskonyv es mit szepitsuk, az uj kedvencem, az angol WC. El sem tudjatok kepzelni, mekkora egy talalmany. Most nem megyek reszletekbe, de az. Ennek is nevet adok, legyen mondjuk Miska. :) Nevezzuk ki a mai napot "ertekeld az egyszeru dolgokat a lakasodban" napnak es egyszer olyan is legyen, hogy nem a hatodik erzekes elektronikus csodak, hanem az "erzektelen", egyenesen gusztustalannak titulalt hazektaji porcelan alkalmazott kapja a dijat. :)

Igen, ennyire faradt es kipihenetlen vagyok. Mellekesen tudom, hogy az nem is egy szo. Folyt. kov. (t.i. lefolytam a kovezetre es ott is maradok egy adagig) Jo ejt neked is, Miska.

Visszatértem

Már több mint két hónapja nem irtam, főleg azért mert túl sok dolog történt, aztán nem is tudtam hol kezdjem. Kezdem hát a végén, a pont mosttal.

Mivel két napon belül Indiába utazunk (ilyet azért nem ir ki a neten az ember, mert hátha a raboló bácsik és nénik is olvassák és ha már ilyen jól megismertek betérnek egy teára távollétedben - az ilyen nemvárt vendégeknek üzenem, hogy egy megtermett pitbull boldog szomszédai vagyunk, mellékesen Pöcs a neve holtkomolyan, akinek maradéktalanul kedvencei lettünk és hát itt mindenkit nagyon jól ismernek az egyébként többnyire otthonról dolgozó szomszédok) most egyéb sem forog a fejemben, mint a nagy Találkozás anyós- és após-pajtással.

Van erről egy nagyon vicces képem, minap találtam vérmes böngészés közepette. Valahogy összefoglalja mit is gondolnak úgyis az emberek, engem is beleértve

Na de most komolyan, el sem tudom dönteni van-e olyan része ami nem igaz... Mondjuk azt hiszem a főzöcskélő hölgyeménynél azért pár számmal kisebb vagyok. Egyébként kész örömünnep Indiában sétálni az utcán, mert ott te mint szó szoros értelmében vett fehérszemély maga vagy a bombanő. Nekem még soha nem stirölték a hátsómat ilyen lelkesedéssel. (Kivéve talán azt a matekórát 11.ben amikor a fiúk unaloműzőnek kitalálták, hogy jó lenne tudni melyik lány milyen alsóneműt visel. Azóta az eset óta nagy barátja lettem a varrásnélkülieknek. Csak azért is, hogy fogalmuk se legyen.) Nem mintha szeretném a gondolatot, csakhát sosem voltam igazán modellalkat, és jól esett hogy tartozok én is valahol a hű-de-jól-néz-ki kategóriába. A barokkort leszámitva. Apuka szerint a probléma az, hogy a legtöbb indiai 20 év feletti középosztálybeli nő bálna. Vagy szimplán csak elefánt. Nem értek maradandóan együtt vele, de tény, hogy a túlsúly probléma. Én meg alig várom, teljen le a három hét, ha minden maradt a régiben, és Indiában a dolgok évtizedekig a régiben maradnak, akkor fogyok majd ügyesen 3-4 kilót. Etetnek majd anyósék rendesen, remélhetőleg nem patkányméreggel, de van egy rizsmennyiség, amit az európai ember szervezete már nem bir lenyelni. Kész, vége. A nassolás kizárva, mert ismerem az édességeiket. Plusz talpalunk majd rengeteget, mert van mit nézni újra: nagy terv mostanra Santiniketán. Aki olvasta G. Hajnóczy Róza: Bengáli tűz cimű könyvét, annak nem kell mesélnem mi is az, és hol is van. Aki nem olvasta, az tegye meg minél hamarabb.

Röviden és velősen: India nagy, Nobel-dijas irója volt Rabindranath Tagore. Ő alapitott Santiniketánban, Kalkuttától nem messze egy amolyan népi egyetemet, és meghivott egy jó csomó külföldi tanárt, többek közt az Allah Akbar iróját, a hires keletkutató magyart, Germánus Gyulát. Az indiai éveket meséli el a professzor felesége a naplójában, amit halála után adott ki a férje, kicsit megspékelve úgy tudom.
Az egészben az a mesés nekem személy szerint, hogy megismerkedésünkkor kezdtem el a Bengáli tüzet olvasni, teljesen Sanjaytól függetlenül. Volt akkor valami a levegőben, amitől csak India ugrott mindenhonnan. Akárhogy akartam menekülni az újonnan megismert férfi hatása alól, bármit is csináltam hogy két percre eltereljem a gondolataimat, mindig ugyanaz volt mindenhol. Ha tv-t kapcsoltam, a Dunán a Gangeszt leiró film ment, ha kimentem sétálni tele voltak a boltok indiai ékszerekkel és az örök figyelemelterelő, a könyvesbolt sem működött, mert ott meg pont Tagore volt akciósan, ergo mindenhol előre rakva. Máig meggyőződésem, hogy az univerzum összeesküdött értünk. És most pont nyolc év után ugyanott tudjuk megünnepelni ezt a fontos évfordulót együtt, ahol elkezdődött. Augusztus 26. éjjeli fél kettő.

Mindezt leirva és a romantikát félretéve félek anyósóméktól, nagyon is. Olyannyira, hogy a rettegett mumushoz, a kozmetikába is elbandukoltam ma. Csak halkan merem mondani, de az elvárt kinzás nem történt meg. Majdhogynem élvezhető volt az egész. Ha ezt én előre tudtam volna... :) Most pedig megyek is, mert minek a szépségszalon, ha a kritikus napokon beesett, karikás szemmel hullafáradtan rogyok össze, ugye? Jól mondja az angol: 8 hours beauty sleep. Jó éjt.

Ez itt a reklám helye - 2. rész

És most jöjjön egy csipetnyi indiai reklám.

Először is, a kihagyhatatlan, megismételhetetlen, stb stb... vagyis az Incredible India reklámok. Úgy tűnik lassan minden magára valamit is adó országnak lesz ilyenfajta turistahivogató videója, mottóstul, mindenestül. Próbálok például nem emlékezni a RoMania -ra. De most komolyan, az nem sikerült jól, és a hozzátartozó reklámot is inkább egy valamikori májpástétomjáéról lopták. Tudod, amikor a turisták egy hosszú, fárasztó de gyönyörű hegyi túra után betérnek egy hivogató kicsi házba, ahol a (népviseletbe öltözött) nénike megkinálja őket egy pár finom falattal. Már szinte vártam, hogy a bácsika meg előkapja a hátfájásra használt zseléjét, amitől már nem érzi a rossz idő közeledtét. Hát, ennél meglepőbben jobban sikerült a bolgár verzió, a szlogenje is jobb: Magic lives here - a varázslat itt lakik. A magyar reklámok pl. nekem kifejezetten tetszenek, de ezt lehet a szubjektivitásomra irni. OK, annyit megengedek, hogy jó régen láttam már román, magyar vagy akár bolgár mézesmadzagot, lehet azóta nagyon megváltoztak. A véleményváltoztatás jogát fenntartom.

Vissza Incredible Indiára. Érthetően India nagyságrendekkel többet költ arra, hogy magáhozcsábitsa a turistát, mint az emlitett három ország együttvéve. Hogy mire is? Például számtalan magazinra és szórólapra, amik nagyon igényes képeket és rövid leirást tartalmaznak India egyes részeiről. Sajnos ezt angolul megirják, aztán kontárok forditják le. Ha érdekelnek részletek, és sokat sokat akarsz kacagni ajánlom a www.jeindia.hu, egész pontosan a következő részeket: http://jeindia.hu/index.php/articles/610 , http://jeindia.hu/index.php/lit/611. A cim is már sokat sejtető: a Nagy indiai ciházás... Erről ennyit.

Azért a videókért rajongok, főleg mert inkább nem beszélnek, hanem mutatnak benne. Sok szép helyet, meg szokást. A teljes videot beteszem ide, érdekes megfigyelni benne például a Holi ünnepséget, amikor szines porral meg vizzel locsolják egymást az emberek. Ezen mindig jelen akartam lenni, külön élmény lehet felnőtteknek is gyerekesen szaladgálni és spriccolni egymást. :) Indiai népi sportot, a kriketet is mutatják, és a sárkányeregetést, amit szinte versenyszerűen űznek kicsik-nagyok. A népi ruhák gyönyörűek, és nem csak a tv-ben léteznek. Indiában még most is több ezer ember él törzsekben, és lakik kunyhókban, visel népi viseletet nap mint nap. Elég is a szóból. Itt a videó.

A következő reklám a vicces kategóriába tartozik. Előzménynek annyit, hogy a férjezett nők piros vonalat viselnek a hajválasztékukban és piros pontot a homlokukon (ma már a városokban főleg ez utóbbi csak szépségkellék, bindinek hivják és felragasztható. sok szinben lehet kapni) valamint szokás a sok karperec és az élénk ruha is, főleg a fiatalasszonyoknak. Ha valaki megözvegyül, akkor a családtagok vagy a siratóasszonyok szinte azonnal lerángatják róla a karpereceket, lemossák a pirosat és felöltöztetik tiszta fehérbe. Ott az a gyász szine. Fontos tudni, hogy tradicionálisan a feleséget tartják felelősnek a férj és akár a család szerencséjéért is. Tehát ha a feleség istenfélő és előző életeiben is az volt, akkor jó szerencsét hoz a családba és hosszú, tartalmas, egészséges életet a férjének.

Az utolsó, amit mutatni szeretnék, még érdekesebb. Indiában a gurukat, vagyis spirituális tanitókat nagy becsben tartják. Főleg az öregeket, akiket sokan ismernek. Nem ritka, hogy egy falu mind ugyanahhoz a guruhoz jár a problémáival vagy kérdéseivel. Leggyakoribbak a horoszkóphoz hasonló tanácskérések, tehát melyik lenne például a szerencsés nap egy új üzlet megkötésére vagy egy házasságra. Mi itt könnyen nevet választunk a gyermekeinknek, és általában még születésük előtt tudjuk, hogyan nevezik majd a kicsit. Ott inkább szokás, hogy becenevek sokaságát ragasztják a babára, amiből pár megmaradhat felnőttkoráig is. Valódi, hivatalos nevet később szokás választani, és általában fontos, hogy milyen hangzással bir és mennyire szerencsés, ergo nem csak a szülők önkényes döntésén múlik. Akit érdekel a Nomen est omen téma, az nézze meg a The Namesake cimű filmet. Megéri. De vissza a kályhához. Itt a video.

Akinek meghoztam a kedvét, van még a neten rengeteg ilyesmi. Ha tudsz ennél érdekesebb, időt és pénztárcát kimélő megoldást egy kulturális szemezgetésre, szólj, mert én nem tudok. :) Éljenek a reklámok! Jó szórakozást hozzá!

Ez itt a reklám helye - 1. rész

Valljuk be őszintén, mindenkinek van valami bogaras hobbija vagy szokása, amit szégyell megfelelőképpen. :). Én a reklámokat szeretem például, de tényleg. Külön sikerélményem van, amikor megértek egy reklámos viccet hollandul.

Több okból is: először örülök, hogy végre elértem olyan szintre a nyelvvel, hogy veszem a szóvicceket. Nem alábecsülendő. Szerintem ott kezdődik az igazi nyelvtudás, amikor már érted a vicceiket (szó és kulturán alapulókat egyaránt) és álmodsz az adott nyelven. Ez utóbbi még nem sikerült hollandul, de románul sem, úgyhogy üsse kő! :) Másodszor meg tetszik az egész ötlet. Van gyakorlatilag fél perc idejük arra, hogy meggyőzzenek, neked az a termék KELL. Nem semmi az sem, hogy csinálják. Szerintem mindenki, aki magyar tévét néz, ismeri például nyuszómuszót. Vagy Idegesitő Emesét. Annakidején nem tudtunk leszállni a menjünk-még-egy-köööööört kocsiról. Összeszaladt a család a karácsonyi kistehén különkiadásra "Nem leszek karácsonyi disz a fán", pedig tényleg a butuska a legenyhébb jelző rá. Megis ma is könnyesre röhögöm magam rajta.

Aztán ott vannak az izléstelen reklámok. Felfordult a gyomrom attól a román reklámtól, valami chips szerüség volt, azt hiszem, aminél  testrészek voltak össze vissza. Nem is ment sokáig. A holland arzenál azt hiszem azért túltesz mindenen. :) Most példának olyet teszek be, ami eredetileg nem is holland, úgyhogy nem bizonyitja eredeti feltevésemet. De már annyit láttuk Franket, a tele2 hálózat fekete birkáját, hogy az állati. :) A vicc benne mellékesen az, hogy az angol cheap - olcsó szót itt, és úgy néz ki még pár országban nyugodtan sheep - juhnak ejtik. (Hallottam már sokszor, egyszerűen nem tudod őket meggyőzni, hogy a cs és a ssss az két teljesen más dolog. Na, mindegy, sosem adom fel :) ) És akkor milyen okos is, hogy legyen egy olcsó tv-telefon-internetszolgáltató, ahol Frank, a birka a poén. Jüttek aztán az újabbnál újabb reklámok egymás után. Imhol vagyon az egyik példa. Frank különben a főnök, csak hogy meg lehessen különböztetni. :)

A következő részben az indai reklámok krémjét fogom bemutatni. Ajánlom előre is a felnőttpelenka betételét.

A nagy Gatsby

Nem is olyan régen újraolvastam Scott Fitsgerald A nagy Gatsby cimű regényét. Ma, figyelemelterelésképpen a filmet is megnéztem, vagyis majdnem, mert az utolsó pár perc elmaradt. Nem baj, meglesz az is.

Az apropó a legújabb adaptáció volt, ami jövő januárban kerül mozikba. Leonardo DiCaprio kapta a főszerepet benne, és az előzetes igencsak grandiózus filmet igér. A klasszikusabb 1974-es verzió messze sem ekkora költségvetéssel készült, viszont ott van benne Robert Redford és Mia Farrow.

Most vitatkozhatunk, hogy ki mit tart fontosnak egy film adaptációnál, én a hangulatot és a cselekményt. Azt úgy sem garantálja senki, hogy pont úgy fogják a szereplőket kiválogatni, ahogy azt én elképzeltem eredetileg.
A regény viszonylag rövid, és elég vontatott mai szemmel nézve. Aki szereti a klasszikus hangulatú műveket, annak viszont biztos be fog jönni. A narrátor Nick Carraway, a történet az amerikai jazz korszakban, a 20-as években játszódik, Nick pedig elmeséli. Jay Gatsby életének története az utolsó lapig állandóan változik, biztosat csak akkro tudunk meg. A lényeg az, hogy fiatal, pénztelen katonatisztként talalkozik Daisyvel, egy gazdag családból való fiatal lánnyal. Ő háborúba indul, Daisy ugyan megigéri hogy várni fogja, de a családja és a társadalom nyomására mégiscsak a könnyebb utat választja és hozzámegy a gazdag, jóképű Tomhoz. A cselekmény pár év múlva játszódik. Gatsby különböző, nem teljesen kóser üzletekből meggazdagszik, és keresi Daisyt, akinek közben gyereke is született. Mind you, nem igazán érdekel senkit ott az a gyerek, de hát ez a könyv a társadalmi morálok hanyatlásáról is szól. Az egykori szerelmesek összetalálkoznak, de most nem lövöm le a poént. Amit érdemes tudni, az az, hogy a regény nem szerelmes sztori. Társadalomkritika inkább. Vagy karakterkritika... nem is tudom.

Mindenki máshogy olvassa ezt a könyvet szerintem, ezért lett a film olyan más. Nem rossz, sőt, nagyon megéri megnézni, de nagyon más. Újraolvasva Gatsby egy meg nem értett, szerény, udvarias, sőt, egyenesen félszeg embernek tűnik, aki akkor válik bármivé, ha azzal szerelméhez juthat. Ezért nem is választanám én egy Robert Redford kaliberű szinészt Gatsbyként. Gatsby éppen azért a Nagy, mert izig-vérig ártatlan, jólelkű ember, aki ugyanazzal a mosollyal akár embert is ölne. Feláldozza mindenét, szemrebbenés nélkül életét, szabadságát, jóhirét, gúny tárgyává teszi magát, és teljesen hiján van mindenféle erkölcsi normának, ha Daisyről van szó. Nem feladja az elveit, nem kell félreérteni. Szerintem Gatsbynek nincsenek is elvei. valahogy olyan, amilyen az ember az édenkertben lehetett, semmi jó és rossz közti különbség tudója. Teszi amit tesz gondolkodás nélkül, mert meggyőződése, hogy vissza tudja forditani az idő kerekeit. Persze nem tudja, de sosem látjuk ingadozni. Szerencsés ember, aki soha nem csalódik igazán. Olyan ember, aki igazán hisz valamiben, és abból meriti minden erejét. Hogy miben hisz, azt eddig sem tudtam kibogozni.

Nem is számit talán. A regény és a film is olyan, mintha kifolyna az ujjaid közt, és ráébreszt, hogy igazán lehet élvezni minden apró részletét túlanalizálás nélkül is. Olyan igazi nyári irodalom, a forró órákban való álmodozásra. Jéghideg mentás itókával ajánlom tálalni, főleg a filmet. :)

Magyarázom a bizonyitványom

Próbáltam ezt pár óráig magamban tartani, de nem tudom. Nagyon súlyos majom és a farka eset forog fenn: befejeztem a TEFL (Teaching English as a Foreign Language) kurzusomat. Most már van bizonyitványom is arról, amit eddig még én sem mertem elhinni magamnak, hogy angoltanár vagyok. Annyira örülök neki, alig várom, hogy pár hét múlva a kezemben tarthassam a frissen kiküldött diplomát.

Jó, beismerem, online kurzus volt, nem is állitotta soha senki, hogy én most gyakorlati oktatásban fogok részt venni. De volt állandó felmérés, tanultam az elméleti részéről rengeteget és ki is próbálhattam mindent ahogy tetszett a saját bejáratú diákjaimmal. Most egy kicsi hang azt mondja belül, hogy végülis nem is volt olyan nehéz, és vegülis csak ... ez vagy az. Nem fogok hallgatni a kicsi hangra, mert igenis sokat tettem azért, hogy itt lehessek ezzel, amivel. Tudom, vagyis gondolom, hogy biztos sok embernek himestojásnak tűnik az egyetemi sztorim, mert hát abbahagytam a mesterit, és ez felénk egyet jelent a kiestem mert nem voltam elég jóval. Nagymamám majd sirógörcsöt kapott, mikor meghallotta, és az egész család kiakadt. Fél év után is kérdezgeti az öcsém, hogy jó, tanitgatsz szabadidődben, de mi leszel, ha igazán nagy leszel? Azt hiszem ez ért mindenkit második legnagyobb sokként. Nagyon nehéz döntés volt, mert eddig a kitaposott ösvényen mentem csak. Mindent előre biztositottam, és mindenben a legjobb kellett legyek. Nem tudom, tudja-e egyáltalán valaki, hogy engem mi hajtott mindeddig, amikor azt hitték, hogy az ambició és versenyszellem... Attól féltem egész életemben, hogy ha abban, amihez valamelyest értek, nem az első vagy majdnem első vagyok, akkor majd a rossz időkben szépen lecsúszom, és akkor nem lesz hova csúszni, csak az utolsó helyre. Akkor pedig borzasztó dolgok fognak történni. A félelem nagy úr, hajtott is egészen az egyetemig. Lettem diplomás mérnök, és mindenki örülhetett. Anyum már 12-ben is azt kérdezte, hogy nem lehet-e egyenesen a doktori szakra beiratni, hogy akkor már iratkozzak be egyetem-mesteri-doktori egyhuzamban. Hát nem lett meg a mesteri sem, csak még egy adag kisebbrendűségi érzés. Tudom, hogy most már szinte mindenkinek van mesterije, még a nagyszüleim is ezt szajkózzák. Most nem bizonyitványmagyarázási célból mondom, hanem holt komolyan: csinálja valaki utánam és jobban, akkor majd beszélgetünk. Itt az nem ott, vagyis konkrétan a kémiaoktatás itt meg ott, legyünk szalonképesek, különböző. Nem a tanulás, nem az akarat, nem az idő hiányzott, ezt garantálhatom mindenkinek. Istenem, hányszor jöttem haza holt fáradtan 10 óra után csak hogy még két órát házizzak. Gyűlöltem az első hónap után minden percét.

De nem ezért lettem angoltanár. Nem azért, mert valami fuss ki öblitsd ki valamit akartam csinálni, aminek semmi haszna. Mesteri alatt már tanitottam, és ebből az egyből nem engedtem. Nincs olyan munka, amihez szivesebben állnék neki, vagy amivel úgy eltöltöm az időt, hogy szaladnak az órák és még többet akarok. Ebben jó vagyok, mert jó akarok lenni. Ezt nekem teremtette a Jóisten is. Soha nem akarom azt mondani, hogy kész, ennyi volt, megállok a képzéssel. Erről élvezet tanulni. Nem kapok érte Nobel dijat, nem lesz dr. a nevem előtt és nem fogom valószinűleg a családomat sem boldoggá tenni a mesés karrieremmel. Majd túlteszik magukat rajta. :) Most pedig megyek csokitortával ünnepelni az első hivatalos bizonyitványt. Robert Frost szép versével búcsuzom mára. A forditás melleslen meg sem közeliti az eredetit.


A járatlan út

Szétvált az út a sárga erdőn
De kár, hogy kétfelé nem mehetek! -,
Sokáig álltam, elmerengőn,
És néztem az egyiket ott, ahol eltűnt
A bozótban, ahogy kanyart vetett.

De  a másikon indultam tovább,
Tán vonzóbb volt, nem is tudom,
Magas füve épp tapodásra várt;
Bár nagyjából ugyanannyi láb
Járt rajta, mint a másik uton,

Úgy nyúltak el aznap délelőtt
A tiszta avarban mind a ketten.
Hadd járjam végig ezt előbb!
De habár azt mondtam, visszajövök,
A visszatérést nem hihettem.

Ha kérdeznek majd, ezt felelem,
Sóhajtva, sok-sok év után:
Az út az erdőn kétfelé ment –
A kevésbé járt tetszett nekem,
És így lett mind ami lett, talán.

(Imreh András fordítása)

The Road Not Taken

TWO roads diverged in a yellow wood,
And sorry I could not travel both
And be one traveler, long I stood
And looked down one as far as I could
To where it bent in the undergrowth;      

Then took the other, as just as fair,
And having perhaps the better claim,
Because it was grassy and wanted wear;
Though as for that the passing there
Had worn them really about the same,

And both that morning equally lay
In leaves no step had trodden black.
Oh, I kept the first for another day!
Yet knowing how way leads on to way,
I doubted if I should ever come back.

I shall be telling this with a sigh
Somewhere ages and ages hence:
Two roads diverged in a wood, and I—
I took the one less traveled by,
And that has made all the difference.      

Mikor elég?

Ezen az egy kérdésen agonizáltan azt hiszem egész életemben. Mikor elég a tanulással töltött idő, mikor vagyok elég jó valamiből, mikor töltök elég időt a szeretteimmel ahhoz, hogy elégedettek és boldogok legyenek...

Mostanában sokszor a mikor elég a házimunkából cimű örökzöld sláger megy. Olyan nincs, hogy végeztem a házzal. Megcsináltam mindent, amit emberileg lehetséges volt. Olyan van csak, hogy elegem van, több nem kell, torkig vagyok már vele, és társai. Megint Sanjayt idézem, de jókat mond, nem hiába mentem hozzá: a nők mindig úgy érzik, hogy valamiből többet kellene csinálni. Azt hiszem, még mindig a világosabbik oldalt képviselem, ha úgy érzem én nem érem el az elég szintet. Most például a tökéletes háziasszony asztalteritőket mosna, vasalná az ingeket és beinditaná még egyszer a mosógépet, elmosogatná azt a pár tányért,kiszedné és tisztitaná a mosogatógépet, szortirozná a ruhákat, port törölne, porszivózna, felmosna, fürdőpolcot tisztitana, csempét és zuhanyfülkét sikálna, ablakot mosna, ablakkeretet póktalanitana, ebédet főzne, fonott kalácsot sütne és végül szemetet szortirozna, hogy végre megszabaduljunk a sok papirtól. Ehelyett itt blogolok, és ramatyul érzem magam miatta. De ha bevallom őszintén, ez igy összesen 10 óra munka.

Meg lehet kövezni, de nálam ez is matematika: az elég az a tökéletesnek valami 80-85%-a. A baj csak az, hogy általában úgy érzem, én valami 15%-nál mozgok. Relativ ez is, mint minden. Aki nem igy van vele, jelentkezzen, szivesen vennék ötleteket, hogy lehet abbahagyni. Mert állandóan a teljesitménykényszer árnyékában élni nem valami szórakoztató. Van egy barátnőm, és most nem mondok nevet, de amúgy biztos nem ismeritek, akinél mindig áll a bál. Gyerek előtt is állt, most is. Rosszabb, mint nálunk valaha is volt, szabályosan lépkedni kell a dolgok közt, állandóan. És emellett egyik legkedvesebb, legaranyosabb, legkiegyensúlyozottabb nő, akit csak elképzelhetsz, semmiben nem kell megváltoznia. Mert nem ez a prioritása, és nem zavarja.

Nem a ruha meg a rendezett ház teszi az embert szerethetővé... de ha az megvan, a barátaid tömkelegét biztos megfelelően iriggyé. Hátha amikor meglesz a saját házunk a nem olyan távoli jövőben, majd lesz helye mindennek. Addig gyüjtöm az ötleteket és görcsölök. Szeretném tudni pl. Annamari titkát, amitől olyan otthonos, csinos és rendes a háza. Vagy jöhetne tartani nekem egy mesterképzést pár hétre, hogy mit kell, mikor kell megcsinálni, és hol az elég.  :) Ez pedig ajánlattételnek(és meghivásnak - OPEN ticket, nem jár le :) )  minősül. Addig is marad a kép.

Firefly

És itt van valami szentjánosbogarakról és játékokról és kellemes álmokról. Nekem kellet ma, az biztos. És éssel nem kezdünk mondatot. :) A zeneszám, ami mindig feldob, mert jó a dallama és még jobb a szövege, és szuper a videó is. Ja, nem valami agyoncicomázott kikent-kifent ember énekli (van még, akit Justin Bieber kikészit? Magunk között csak Justin Beaver-nek hivjuk) hanem a srác a szomszédból. Na nem szó szerint, de az az érzésed.

Ha láttad azt a borzasztóan nonszensz mesefilmet a baglyokról (Sanjay szerint elmebajos már a cime is Legend of the Guardian, the Owls of Ga'Hoole - ez az egész egy film cime. Megnéztük, már a végén nem tudtuk volna megmondani, mit is jelent a cim) na ott is ez az iparos énekel.. Most csak itt, csak most, csak Nektek, akik olvastok, mert más megnézi nyugodtan magának a juhtubon nélkülem is: Owl City -től a Firefly 

Tavacs és Kevin (2.rész)

És most a nagy fehér elefánt, ami itt van a szobában, de kerülgetem. Mert a könyvben is ott van ugyanaz az elefánt, és hiába boncolgatjuk a felmenőket és a gyerekkort, akkor is ott van az, hogy Kevin bement egy zsúfolt kantinba és megölt jópár ember. És Breivik, a norvég idealista, elment egy szigetre és több tucat embert meggyilkolt, hidegvérrel. És Tristan van der Vlis besétált egy szombaton egy alpheni bevásárlóközpontba, és ... és azóta megváltozott sok minden.

Sokat hallottam és még többet gondolkoztam valakinek azon a mondásán, hogy a nemi erőszaknak nem "csak" az a pár áldozata van, hanem minden nő az, aki valaha hallott róla. Valamilyen szinten mind érintettek vagyunk, mert rányomja a bélyegét az életünkre, nem nagyon durván, de akkor is. Ki nem fél este, nemhogy éjjel, egyedül sétálni, például a Poklos kivilágitatlan partján? Ki nem fél attól, hogy egyedül hazamenjen egy gyanús negyeden keresztül, és ki nem kerüli ki a fiatal, iszogató férfiak csoportját már megszokásból is? Szóval van benne valami, hogy az áldozat nem csak a fizikailag és lelkileg direkt sérült. Minden tragédia kicsit megváltoztatja a világot és a benne élő embereket.

Igy van ez szerintem most ezekkel a lövöldözésekkel is. Alphen mellett élünk, szombaton be-bemegyünk nézelődni, vásárolni, moziba... mert itt a faluban semmi sincs. Vásárhely méretű város, igazán nem a világ központja. Ironikus, hogy abba a bevásárlóközpontba, amit Tristan van der Vlis kiválasztott, soha nem voltunk ezelőtt, de akkor éppen el akartam menni, lám mi van ott. Pénteken erről beszéltünk, aztán valahogy úgy döntöttünk nincs sétálni való kedvünk, bevásároltuk a heti kaját, és irány haza. Ki sem mozdultunk egész hétvégén. Vasárnap olvasom "schietpartij in Alphen", tele van vele a hirek. Amilyen hülye vagyok, és akkor még a holland tudásom is komoly hiányosságokkal küzködött, leforditom angolra, hogy skating party in Alphen, mondom is Sanjaynak, nézd meg, nem hülyék ezek a hollandok, mi hir van azon, hogy korcsolyapartit rendeztek Alphenben. Ha elég morbid humorral birsz, még kacagni is lehet a tévedésen. Végül gyanús lett az ügy, és rákerestem emberi nyelven is. Kiderült nem korcsolyapartiról van szó, a fiatal férfi lövöldözött délidőben a családokkal teli áruházban, hat halott, pár tucat sebesült. A legrémisztőbb az volt, ahogy a túlélők leirták az esetet. Besétál valaki egy félautomatával, revolverrel és pisztollyal, majd kinéz magának embereket és lő. Mindenki menekül. Célzott ő többek közt egy házaspárra akik kisbabával voltak. A babát egyik dolgozó mentette meg, kiszaladt, kivette a kocsiból, majd kissza az üzletbe és magára zárta az ajtót. Úgy tudom a szülők "csak" megsebesültek. Ami kiverte a biztositékot az az volt, hogy egy férfi úgy menekült meg, miután vállon lőtték, hogy halottnak tetette magát. Fura, máig nem tudják mi indokolta az egész lövöldözést, de azt igen, hogy volt ideje-türelme-lélekjelenléte a gyilkosnak, hogy elmenjen ellenőrizni meghalt-e az a vadidegen akire rálőtt, mielőtt továbbállt. Ez egy éve volt, és azóta még sokáig rendőrök voltak minden sarkon, gyanúsan figyelve mindenkit, aki nagyobb táskát hordott. Engem egy rémálom azóta is kisért, ott voltam, rámlőtt, közelebb jött, szemembe nézett és megint lőtt. Minden sötét lesz, majd mintha egy másik ember lennék, kezdődik az egész előről.
Most komolyan, azt hiszi az ember egy ilyen eset után magába száll mindenki és hálát ad, hogy mindenkije él. Nem, ezután még voltak esetek, ahol csak viccből beöltöztek fiatalok Tristannak, és besétáltak egy üzletbe, agyonrémitve a népet. Van humorérzékem, köszönöm szépen. De ez nem volt és nem is lesz semmilyen szinten vicces. 

Visszatérve Kevinre. Ott is ottmaradnak a szülők, rokonok, ismerősök a kérdésekkel. Rosszul csináltak valamit? (Az már más kérdés, hogy egy labilis ember kezébe hogy kerülhetett fegyver. Ebből a szempontból egyet értek az angol királynő férjével: egy őrült kezében egy baseballütő is gyilkos fegyver.) Nem tudom, mit tudunk másképp csinálni. Nem tudom, mi segitene. Az, hogy távol vagyunk nagyon Istentől, nyilvánvaló. Mert itt nem látom ember mit tud tenni az erőszak hullámai ellen. Talán az egyetlen megoldás, ha beszélünk "Kevinről". Lehet valahol a szörnyeteg alatt ő is ember. Ha megértjük, elkerüljük, hogy igy fejezze ki magát? Te hiszed? Mert én most pont nem.

(Következőkor igérem előszedek egy olyan témát, amitől nem érzi az ember, hogy fel akarja vágni az ereit. :)  Igérem. )

Tavacs és Kevin (1. rész)

Látszik, hogy tavacs van, nem a madarak szerelmi életéből gondolom(de most komolyan, miért pont a mi ablakunk előtt kell a gerlepárnak a parkányon órák hosszat egymásnak bizonyitgatni , hogy szeretik egymást??? mégiscsak elvesz az angolóra komolyságából, ha közben valaki vagy valami három méterrel arrébb családot alapit!) hanem abból, hogy mindenki beteg, fáradt és depressziós. Nekem is csak szomorú dolgok jutnak eszembe naphosszat, pedig ma van a hároméves házassági évfordulónk. Sütöttem rántott csirkemellet, mellé meg sajtos krumplipure lesz a menü, mert Sanjay ezt szereti. Az idei nyaralást szülőlátogatás fogja kiváltani, szabadnap hiján meg elvesszük, amit adnak (Királynőszülinap, szabadnap április harmincadika) és városlátogatni megyünk a hétvégén Antwerpenbe, Belgiumban. Két nap ebben a csodálatos városban, aminek csak a vonatállomása a világ 10 legszebbje közt van számontartva. Egyelőre nincs még kész a terv, de biztos látni akarjuk a Miasszonyunk Katedrálist, a Rubens Házat, az állatkertet, mely a világ egyik legrégebbi állatkertje és talán a MAS múzeum is belefér.

Szóval baj nincs Amin rengeteget filózok mostanság az épp egy könyv. Valahogy szinte mindig egy könyv hozza ki az elfelejtett ezt-azt az emberből. "Beszélnünk kell Kevinről" Háromnegyedénél becsuktam, és betettem az ágy alá. Nehéz volt nem elővenni, mert olvastatja magát. De többet már nem akarok hallani Kevinről. Vagyis akarok, de nem tesz jót az egészségnek. Ezt az az ember mondja, aki pl a Mesterségem a halál könyvet receptre irná, mert azt el kell olvasni, akkor is ha belebetegedsz pár hétre. De ezt nem. Pedig beszélnünk kell, és úgy érzem jó sokat kell beszélnünk Kevinről, aki ugyan kitalált karakter, de sajnos nagyon sok Kevin szaladgál a világban.

Kevin az a fiú, aki bemegy egy szép nap az iskolába fegyverrel a kezében, és lelő találomra egy tucat diákot. A könyv édesanyja édesapjához irt leveleiből épül fel. Egy intelligens, empatikus nő, aki mindig is érezte, hogy baj van Kevinnel. Ez az egyedüli hibája a könyvnek. Igen, nagyon érdekes latolgatni, hogy a nyilvánvalóan pszichopata gyermek hogyan viszonyul kiskorában a szüleihez, testvéreihez és társaihoz. Feláll a hátadon a szőr, ahogy olvasod, mert annyira nyilvánvaló, már kicsi korától fogva, hogy nem érdekli semmi és empátiára képtelen a fiú, de közben nagyon intelligens, igy a saját apját is abban a hitben ringatja, hogy ő egy normális kisfiú. Az anyját, aki vele van 24 órában, már nem tudja és nem is akarja megtéveszteni. Ez szüli a fő feszültséget a nő és férje közt, ami aztán magas fallá változik idővel. Ez is téma, és erről is beszélnünk kell, nagyon is. Úgy érzem egy gyereket mindkét szülő egyformán, többnyire egyformán kell akarja, és sokat kell biztos dolgozni rajta, hogy nem a gyerek az első. Nagyon sok, nagyon okos ember mondta már, hogy mennyire rossz, ha a házastárs kerül a második, vagy sokadik helyre, és a gyerekeink a központ. A legjobb dolog amit adhatunk nekik az amúgyis egy stabil párkapcsolat adta biztonságérzet, hogy anya és apa szeretik egymást. Meg az se kutya, ha otthonról úgy indul el a kis ember, hogy tudja, mi kell az egészséges emberi kapcsolatokhoz, hogy kell megoldani a problémákat és úgy általában mi a sikeres házasság titka. Szóval Kevinéknél nem igy volt. Apa sohasem vette észre igy, és nem akarta sosem elhinni, hogy baj van. De ha elhitte volna, akkor is... mit lehet tenni. Agonizált az édesanya gyerekvállalás előtt, hogy mi lesz, ha beteg a baba. Azt hiszem mindenki, aki meggondolja a családalapitást, elgondolkozik ezen. Huszonévesek vagyunk, a gyakori genetikai betegségek esélye kicsi. De mégis, mi van ha... Arra sosem gondol az ember, hogy mi van ha - és most legyünk finomak - az új családtag személyisége nem épp a legkedvesebb. Én úgy érzem, hogy még el kell jussak arra a szintre, amikor nem "babát" szeretnék, hanem hisztiző kétévest, szemtelen kamaszt és problémás fiatal felnőttet is.

Nem egy Kevint, arra sosem készülhet fel az ember. Egy édesanya nyilatkozott egyszer egy újságnak. "Egészen mostanig boldog eseményként emlékeztem a napra, amikor megszültem a fiunkat. Most nem tudom, hogyan gondoljak már rá " A 24 éves fia hat ember ölt meg egy szép napfényes szombat délelőtt.

Boldog vég

Még véletlenül sem a holland vizsga vége feletti örömömről szeretnék irni, bár az is megér egy misét. Most, hogy végre befejeztem, van időm egy olyan témára, amit régóta fontolgatok.

Pár héttel ezelőtt Sanjay befejezte a Tömeghatás játékot, annak is a harmadik részét, mely valószinüleg az utolsó is egyben. Az utolsó órát mindketten a kanapé szélén egyensúlyozva töltöttük, tele várakozással, hogy is végződik a sztori. Mivel komoly stratégiai játékról van szó, azt már tudtuk előre, hogy a főhős felépitett személyisége, valasztott barátai és ellenségei és egybevéve a döntései fogják meghatározni a kimenetelt. Természetesen a világot próbalja megmenteni, vagyis galaxisunkat a támadó idegenektől, akiknek egyetlen vágyuk az eletben, hogy a Tejútrendszer minden bolygójanak minden szinű, formájú és számú lakóját együttesen kinyirjak, es megszüntessenek egy galaxis-méretű cili-vilizációt, bla bla. :) Sanjayt a galaxis sorsa jobban érdekelte, engem a személyes szál (baratnőt is szerzett az iparos, szép kéket :) ) vonzott. Mindketten azt szerettük volna látni, hogy minimális személyes áldozat árán a főhős megment mindent és mindenkit, azután buliznak egyet, az ellenség lehetőleg meggondolja magát, letesz a tervéről, lesz nagy piiiisz mindenütt es talán egy eskuvő és hupikék gyerekek is. Na jó, ez az utolsó kettő már talán túlzás lett volna, de azért csak jó, nem?
A játék irói máshogy gondolták. A többtucat lehetséges változatból mindegyikben meghal a főhős. A különbség tényleg csak annyi, hogy milyen szinű lesz a robbanás. A galaxis meg lesz mentve... többnyire. Vagyis hát az intelligens lények túlélik, csak a technológia semmisül meg, ami nélkül ügyesen éhen is halhatnak. Az összes barát és ismerős hajótörést szenved egy lakatlan bolygón, ahonnan esély sincs a menekülésre. A Föld nagyrésze elpusztul. Választhatsz persze, de mindegyik erre jut.
Mi csak ültünk, harom év élvezetes játék után és néztünk magunk elé. Persze, csak egy játék, de olyan, mint egy könyv vagy egy film. Ha rossz a vége akkor nem jó érzéssel távozol a csatatérről. Nem csak mi voltunk igy. Rákerestem, több ezer feldühödött játékos követelte egy új végkifejlet megtervezését.

Más. Megnéztük az Éhezők viadalát, vadiúj film a mozikban. Nem lövöm le a poént, jó a vége. Aztán hazajöttünk, és nekem akkor azonnal el kellett mind a három kötetet olvasni. Az elsőnél nagyjából tudtam, mi is fog történni. Természetesen a szerelmi háromszög megvan, az abszolút jó és rossz személy is, nem is érdekel már, hogy Harry Potter és Alkonyat után lopnak egy csomó elemet. Mindkettő remekmű, van is mit másolni. Aztán a negyedik nap, nyuszivörös szemekkel a harmadik kötet végére érek. Csak hümmögni tudok már. Pedig a világ meg lett mentve. Lecseréltek egy gyakorlatilag diktatórikus kormányt egy másikkal, ami finomabb, vékonyabb szálakat húz. A saját privát szerencsétlenségeiket leállitották, hogy már az ő gyerekeik ne kelljen végigcsinálják. De marad egy olyan érzésed cseberből vederbe estek. A két szerelmes végül összeházasodik. De van annyira reális a mű, hogy a fizikai és érzelmi kinzásokon nem tudnak túllépni, és amellett próbálnak boldogok lenni, hogy a személyiségük már csonka. Olvastam már az Orvos voltam Auschwitzbant, és jó sok társát. Elkezdtem a Beszélnünk kell Kevinről cimű könyvet is.(Arról külön jön a vélhetőleg vidám, egyszarvút és szivárványt felvonultató bejegyzés, annak, akinek gyomra van hozzá.) Bele voltam betegedve az összesbe, heteken keresztül. Nem akartam már többet. Senki sem akar már többet. Valamit kell majd csináljanak a következő részekkel, hogy a film megsem ilyen legyen.

Egyebet nem hallassz, mint szerencsétlenséget mindenütt. Pár nappal ezelőtt két vonat ütközött frontálisan Amszterdamban, több tucat ember sebesült meg. A holland királynő legkisebb, sokak szerint legkedvesebb fia, 40 év körüli családapa szép feleséggel (még romantikusabb történettel, lemondott a trónöröklési jogáról, hogy elvehesse a nőt, mert annak családja kitudja milyen politikai botrányba volt bevonva, ergo az itteni parlament nem engedélyezte a házasságot), két kicsi gyerekkel még mindig kómában van februári balesete után. Ilyenekkel vannak tele a hirek, ezeknek drukkol az ember nap mint nap, és mi jo hirt várhat? Itt a boldog végkifejlet abban kimerül, hogy bomba robbant valahol, de megint csak sebesültek vannak, nem haláleset. Vagy felébred a herceg, csak éppen súlyos agysérült lesz. Vagy földrengés volt, de szerencsére tsunami nem. Hát köszönöm. Én is, és mindenki, akarunk egy olyan helyet, ahol mesék vannak. Ahol a jó győz, mindenki boldog és mulat a végén. Lehetőleg szines pónikkal, mókusokkal és nyuszikkal.

Utolso szaz meter holland vizsga elott

Meg egyet lehet aludni es itt a holland vizsgam. Huuu... ket nap, es tul vagyok rajta. Most mar nem is erdekel hogy fog sikerulni, csak azt szeretnem, ha vege lenne. 

Maga a vizsga negy reszbol all. Az olvasasnal 6 egyoldalas szoveget kell elolvasni es kerdesekre valaszolni, a szovegertes gyakorlatilag ugyanaz, csak akkor kazettarol hallgatod. Az irasnal rovid mondatokat, rovid levelet es ket esszet kell kiizzadni. Mivel ott lehet szotarat hasznalni, az meg megyeget. A beszedet viszont nagyon nem szeretem. Most mar minden nyelvvizsga (szinte), a Cambridge is, ajanl szamitogep alapu vizsgat. Sot, mint ahogy itt is, kotelezo. Mert olcsobb, nem kell ket vizsgaztato mindig jelen legyen, hasonlok. Arra nem tudom miert nem gondolnak, hogy a beszedben az interakcio is egy fontos szempont, hogy tudsz-e reagalni egy masik ember jol-rosszul elmondott mondatara. Ez mindig is jobban ment, mint a "van 15 masodperced, hogy valakinek elmagyarazd, hogyan mukodik az antennas telefon szateliten keresztul a hegyekben". Metakommunikacio a gep reszerol nuku. Te meg ulsz, es magyarazod a falaknak. Nem realis helyzet az biztos. 

Na, szaz szonak is egy a vege, csak meglesz, es csak lesz diploma, es csak orulni fogok, hogy ezt a ket evet vegigcsinaltam, neha verrel-veritekkel, neha orommel. Most inkabb az elobbi. 

Nooit gedacht - sosem gondoltam volna

Nem gondoltam volna, hogy fogok en meg ilyen bejegyzest is irni. Meg is gondoltam vagy huszszor, irjam-e, aztan megis itt vagyok.

Valahol a facebook utvesztojeben akadtam erre a blogra, http://sasafitness.hu/, es beleolvastam. Kitennem elore, hogy nagy bajom nincs a kisse vulgaris szovegekkel, sot, a nagyon vulgarisoktol se pirulok el. Lehet kellene, de nagyon nem hat meg, kifejezesi mod, vegulis az en szamot is ki-kicsuszik neha urinohoz nem melto dolog, na puff. Nem ez a resze lepett meg. Az uriember, aki a blogot szerkeszti aerobik edzo. Gratulalok hozza, a sikereihez es a mediavisszhanghoz. A bloghoz mar kevesbe.

Nem is tudom, hogy irjam le, amit gondolok, mert hosszu is, es nem szeretnem sem a tizennyolcas karikat kitenni - ami internetes oldalak eseten sem artana egy-egy zaftosabb blog eseten - sem senki erzeseit megserteni. Azert engedtessek meg, hogy ha mar o lesz...rja, hogy ki mit gondol rola, hat csak mondjam el, en mit gondolok. Ha mar ugyis edes mindegy. (Akinek ugy jobban tetszik, megtarkithatja irasomat mindenfele loszerszammal es kozosulesi moddal, lehet ugy erdekesebb lesz.)

Eloszor is, az igenek. IGEN, igaza van, az emberi testet nem tunnyadasra tervezte a termeszet/Teremto, ki miben hisz. IGEN, a helyes taplalkozas idobeosztason mulik, a fozest sokan - en is sokszor - unjuk, de ez nem jo kifogas arra, hogy szemetet dobaljunk a testunkbe. IGEN, a jol kinezo emberek nagy tobbsege azert van ott, ahol, mert dolgozott rajta. IGEN, gyerek mellett, tanulas mellett is lehet es kell idod legyen a testedzesre, az egeszseges etelek keszitesere meg hasonlok. IGEN, a legtobb ember, magamat is beleertve kifogasokat alkalmaz. Aki tanit valamit, az mind tudja, hogy vannak es lesznek idegesito kliensek, akik mindig mindent jobban tudnak es kibuvot keresnek. IGEN, az benne van a pakliban, hogy ket emberre, aki koveti az "utasitasodat" jut boven nyolc, aki majd nem.

De NEM, nem vagy sem rabszolgahajcsar, sem felsobbrendu leny attol, hogy te tudod, ok meg nem tudjak. Lehet hippi marhasagnak nevezni, de megis en hiszem, hogy az, aki tanit, maga is tanul, minden embertol, akivel erintkezik. NEM, nem szabad az alazatot alabecsulni. Azt irja a blog, hogy a tisztelt Edesanyja mar osszefoglalta egyszeruen, miert is fontos a kulso, ugymond autovasarlaskor is eloszor a kulsot nezzuk meg, azutan kerdezzuk mi van benne. Tiszteltetem a nenit, mi eloszor megnezzuk mi kell a kocsiban legyen (hany ules, mekkora csomagtarto, mekkora fogyasztas, mit is tud csinalni) es azutan setalunk be, hogy vegyunk egyet. Meg epeszu embert nem hallottam beszambazni egy uzletbe azzal, hogy adjanak mar nekem egy kiwizold porszivot, aztan a kiwizoldek kozul kinezi, melyik is jo neki. Ennyit a metaforarol. Sajnos mostanaban a kulso fontosabb, mint a belso tulajdonsagok, de ezt en akkor SEM fogadom el jonak. Igen, ez van monstansag, de en magamban harcolok az ellen, hogy valakit kulso alapjan iteljek meg. Pedig sokszor atsuhan az agyamon, hogy te jo eg, hogy hagyhatja valaki ugy el magat, mint ez a no, legalabb 200 kilo... Aztan leallitom es leszidom magam, mert nem eltem le az o eletet.
Es ha mar szemezgetek a blogbol, NEM, nem minden ferfi egyforma. Honnan tudhatnam? Ugy, hogy eddig ket egyforma not sem lattam. De azert folyik mindenhonnan, hogy a ferfiak egyformak, csak egyet akarnak, a tobbi meg hazudik mint a vizfolyas. Mert ugye a parjaink is mindig csak a jo not akarjak, ami nem mi vagyunk, hanem Rubint Reka, es tarsai. Mert ok adnak magukra, fejlesztve a fizikai es mentalis kepessegeiket, kozben tobbgyerekes csaladot nevelve. Ilyenkor a keseruseg bizony atcsap a gaton, es azon kapom magam, hogy rosszakat kivanok az ironak: azt, hogy probalja ki, milyen is egy kurva nehez egyetemen teljesiteni, kozben jo ket evet bepotolni magadra, kozben apolni a csaladi kapcsolatokat, kozben fozi-mosni-takaritani, hogy a parodnak legyen ket nyugodt perce. Probalja ki, milyen egy depresszio, milyen egy ember elete panikrohamokkal. Probalja ki, milyen egyes egyedul egy napi 20 oraban vigasztalhatatlanul uvolto gyerekkel heteken at. Milyen tragediak tarkitjak sokunk eletet. Es itt nem a ritka kivetelekrol van szo. Ilyenkor a sport SEGIT, de nem oldja meg a problemaidat, es legfokeppen nem tudom en, mint egyszeru ember elmondani, milyen nehez is ez vagy az a masik embernek. Mert en nem o vagyok.

Meg is ilyedtem megfelelokeppen, mert tenyleg nem szokasom ilyeneket kivanni, es leallitottam magam. Volt ido, amikor nem ertettem meg en sem egy csomo ember reakciojat, es arra fogtam, hogy lustak es nincs eleg akaraterejuk. Most mar sok mindent jobban ertek, itelkezni meg csunyakat mondani konnyu. Most megis, kinek mi orome szarmazik abbol, ha en azt mondom ra, hogy a hatsofele meggorbiti a teret, akkora? Mert ezutan a blog utan csak szegyenkezni tudok, hogy en miert nem vagyok olyan profi, amilyen o meg a holgyek a kepen. Nem arra sarkall, hogy tornazak, hanem arra, hogy nyomorultul erezzem magam. En a tuloldalon vagyok, az emberek tobbsegevel, de legalabb mar regen tudjuk, hogy az igazsag odaat van. A nagy fenekek vilagaban, ahol igenis fontos az egeszseg, es teszunk is erte. Neha sirankozunk, neha gyengek vagyunk, mert Ludanyo nem acelbol keszitett. Tudod mit, felallunk. Es van fontossagi sorrendunk, talan jobb mint Bill Gatesnek. Tobbet nem is magyarazom a bizonyitvanyomat, eleg volt.

Akarhogyis, szegyellem, ami atsuhant rajtam, es valoszinuleg csak a meg nem ertett keseruseg tette. Kivanom oszinten, hogy az illetonek csak orome legyen, es soha ne tapasztalja meg, milyen is a kut feneken. Talan megis van ut az empatia fele olyan modon, hogy nem is elunk at minden rosszat, de megis megertjuk. Es ez nem emberi gyarlosag, hanem eppen forditva, ha tudom mi a nehez, akkor fel tudom ott es akkor segiteni, amikor es ahol kell. Vagy faragok a tanitvanyomnak olyan mankot, ami pont jokor segit. Ezt oszthatjuk tovabb, de en elmentem tornazni. Annyi idore, amennyim van mielott az ocsemmel beszelek. Prioritasok, pipa. Es ha valasztani kell a kokemeny popsi es a kozott, akit azelott bolondulasig szerettem, hogy akar tervbe lett volna veve, akkor inkabb az utobbi.