Off

Még egyszer ars poetica: azért irom ezt az egészet, mert van egy álmom (Most elénekelem az I have a dream-et, legalább Celine Diont képzeljetek) Egy olyan online világ, és ha nem kivánok nagyot, olyan valódi világ, ahol az emberek őszinték. Nem túlozzák el, milyen csodás az életük, hanem ugy jelenitik meg, ahogy van. És ezt felvállalják - Uram bocsá' - még az ismerősök előtt is. Mert mi kulturálisan is arra voltunk nevelve, hogy nem nyávogsz, édes fiam, mert az csúnya szokás. Diszkréten vered a melled, és úgy teszel, mintha örökké boldog, vagy legalábbis elégedett lennél. A boldogság választás kérdése, és persze a tökös gyerekek azért boldogok, mert nekik van elég lelkierejük azt választani. Más meg saját hibájából kifolyólag érzi magát nyomorultul.
Mondtam már, hogy vannak napok, amikor utálom a Facebookot? Teljesen egyetértek az amerikai kutatókkal, akik bebizonyitották, hogy a Facebook felhasználó tizenévesek depresszióra hajlamosabbak. Most komolyan, az az érzésem én vagyok az egyedüli, akinek nincs egy képe sem az elmúlt öt évből, ahol jól nézne ki. Mások meg hatra vakra töltik fel a bikinis-meseruhás-csodahátteres izéket. Vannak napok, amikor úgy érzem én vagyok az egyetlen lúzer, aki nem szült még ennivaló gyereket, nincs mesteri-doktorivédéses képe, és ráadásnak nem sült csokibarnára valamilyen strandon. Nem vagyok fotogén sem, vagyis hát remélem az a baj, és nem az, hogy a valóságban is igy nézek ki. Most kivételesen nem sajnáltatni akarom magam, és nem is irigységből mondom. Ha lenne annyi bátorságom, amekkora szám van, akkor feltöltenék egy pár képet a való életből, pl ahol bőgök, mert annyira felhúzott egyik másik kedves rokon. Vagy amikor csipás szemmel éppen felébredek. Ilyesmi. Na mindegy, ez a nap egy ilyen eddig.