Magyarázom a bizonyitványom

Próbáltam ezt pár óráig magamban tartani, de nem tudom. Nagyon súlyos majom és a farka eset forog fenn: befejeztem a TEFL (Teaching English as a Foreign Language) kurzusomat. Most már van bizonyitványom is arról, amit eddig még én sem mertem elhinni magamnak, hogy angoltanár vagyok. Annyira örülök neki, alig várom, hogy pár hét múlva a kezemben tarthassam a frissen kiküldött diplomát.

Jó, beismerem, online kurzus volt, nem is állitotta soha senki, hogy én most gyakorlati oktatásban fogok részt venni. De volt állandó felmérés, tanultam az elméleti részéről rengeteget és ki is próbálhattam mindent ahogy tetszett a saját bejáratú diákjaimmal. Most egy kicsi hang azt mondja belül, hogy végülis nem is volt olyan nehéz, és vegülis csak ... ez vagy az. Nem fogok hallgatni a kicsi hangra, mert igenis sokat tettem azért, hogy itt lehessek ezzel, amivel. Tudom, vagyis gondolom, hogy biztos sok embernek himestojásnak tűnik az egyetemi sztorim, mert hát abbahagytam a mesterit, és ez felénk egyet jelent a kiestem mert nem voltam elég jóval. Nagymamám majd sirógörcsöt kapott, mikor meghallotta, és az egész család kiakadt. Fél év után is kérdezgeti az öcsém, hogy jó, tanitgatsz szabadidődben, de mi leszel, ha igazán nagy leszel? Azt hiszem ez ért mindenkit második legnagyobb sokként. Nagyon nehéz döntés volt, mert eddig a kitaposott ösvényen mentem csak. Mindent előre biztositottam, és mindenben a legjobb kellett legyek. Nem tudom, tudja-e egyáltalán valaki, hogy engem mi hajtott mindeddig, amikor azt hitték, hogy az ambició és versenyszellem... Attól féltem egész életemben, hogy ha abban, amihez valamelyest értek, nem az első vagy majdnem első vagyok, akkor majd a rossz időkben szépen lecsúszom, és akkor nem lesz hova csúszni, csak az utolsó helyre. Akkor pedig borzasztó dolgok fognak történni. A félelem nagy úr, hajtott is egészen az egyetemig. Lettem diplomás mérnök, és mindenki örülhetett. Anyum már 12-ben is azt kérdezte, hogy nem lehet-e egyenesen a doktori szakra beiratni, hogy akkor már iratkozzak be egyetem-mesteri-doktori egyhuzamban. Hát nem lett meg a mesteri sem, csak még egy adag kisebbrendűségi érzés. Tudom, hogy most már szinte mindenkinek van mesterije, még a nagyszüleim is ezt szajkózzák. Most nem bizonyitványmagyarázási célból mondom, hanem holt komolyan: csinálja valaki utánam és jobban, akkor majd beszélgetünk. Itt az nem ott, vagyis konkrétan a kémiaoktatás itt meg ott, legyünk szalonképesek, különböző. Nem a tanulás, nem az akarat, nem az idő hiányzott, ezt garantálhatom mindenkinek. Istenem, hányszor jöttem haza holt fáradtan 10 óra után csak hogy még két órát házizzak. Gyűlöltem az első hónap után minden percét.

De nem ezért lettem angoltanár. Nem azért, mert valami fuss ki öblitsd ki valamit akartam csinálni, aminek semmi haszna. Mesteri alatt már tanitottam, és ebből az egyből nem engedtem. Nincs olyan munka, amihez szivesebben állnék neki, vagy amivel úgy eltöltöm az időt, hogy szaladnak az órák és még többet akarok. Ebben jó vagyok, mert jó akarok lenni. Ezt nekem teremtette a Jóisten is. Soha nem akarom azt mondani, hogy kész, ennyi volt, megállok a képzéssel. Erről élvezet tanulni. Nem kapok érte Nobel dijat, nem lesz dr. a nevem előtt és nem fogom valószinűleg a családomat sem boldoggá tenni a mesés karrieremmel. Majd túlteszik magukat rajta. :) Most pedig megyek csokitortával ünnepelni az első hivatalos bizonyitványt. Robert Frost szép versével búcsuzom mára. A forditás melleslen meg sem közeliti az eredetit.


A járatlan út

Szétvált az út a sárga erdőn
De kár, hogy kétfelé nem mehetek! -,
Sokáig álltam, elmerengőn,
És néztem az egyiket ott, ahol eltűnt
A bozótban, ahogy kanyart vetett.

De  a másikon indultam tovább,
Tán vonzóbb volt, nem is tudom,
Magas füve épp tapodásra várt;
Bár nagyjából ugyanannyi láb
Járt rajta, mint a másik uton,

Úgy nyúltak el aznap délelőtt
A tiszta avarban mind a ketten.
Hadd járjam végig ezt előbb!
De habár azt mondtam, visszajövök,
A visszatérést nem hihettem.

Ha kérdeznek majd, ezt felelem,
Sóhajtva, sok-sok év után:
Az út az erdőn kétfelé ment –
A kevésbé járt tetszett nekem,
És így lett mind ami lett, talán.

(Imreh András fordítása)

The Road Not Taken

TWO roads diverged in a yellow wood,
And sorry I could not travel both
And be one traveler, long I stood
And looked down one as far as I could
To where it bent in the undergrowth;      

Then took the other, as just as fair,
And having perhaps the better claim,
Because it was grassy and wanted wear;
Though as for that the passing there
Had worn them really about the same,

And both that morning equally lay
In leaves no step had trodden black.
Oh, I kept the first for another day!
Yet knowing how way leads on to way,
I doubted if I should ever come back.

I shall be telling this with a sigh
Somewhere ages and ages hence:
Two roads diverged in a wood, and I—
I took the one less traveled by,
And that has made all the difference.