Mivel két napon belül Indiába utazunk (ilyet azért nem ir ki a neten az ember, mert hátha a raboló bácsik és nénik is olvassák és ha már ilyen jól megismertek betérnek egy teára távollétedben - az ilyen nemvárt vendégeknek üzenem, hogy egy megtermett pitbull boldog szomszédai vagyunk, mellékesen Pöcs a neve holtkomolyan, akinek maradéktalanul kedvencei lettünk és hát itt mindenkit nagyon jól ismernek az egyébként többnyire otthonról dolgozó szomszédok) most egyéb sem forog a fejemben, mint a nagy Találkozás anyós- és após-pajtással.
Van erről egy nagyon vicces képem, minap találtam vérmes böngészés közepette. Valahogy összefoglalja mit is gondolnak úgyis az emberek, engem is beleértve
Na de most komolyan, el sem tudom dönteni van-e olyan része ami nem igaz... Mondjuk azt hiszem a főzöcskélő hölgyeménynél azért pár számmal kisebb vagyok. Egyébként kész örömünnep Indiában sétálni az utcán, mert ott te mint szó szoros értelmében vett fehérszemély maga vagy a bombanő. Nekem még soha nem stirölték a hátsómat ilyen lelkesedéssel. (Kivéve talán azt a matekórát 11.ben amikor a fiúk unaloműzőnek kitalálták, hogy jó lenne tudni melyik lány milyen alsóneműt visel. Azóta az eset óta nagy barátja lettem a varrásnélkülieknek. Csak azért is, hogy fogalmuk se legyen.) Nem mintha szeretném a gondolatot, csakhát sosem voltam igazán modellalkat, és jól esett hogy tartozok én is valahol a hű-de-jól-néz-ki kategóriába. A barokkort leszámitva. Apuka szerint a probléma az, hogy a legtöbb indiai 20 év feletti középosztálybeli nő bálna. Vagy szimplán csak elefánt. Nem értek maradandóan együtt vele, de tény, hogy a túlsúly probléma. Én meg alig várom, teljen le a három hét, ha minden maradt a régiben, és Indiában a dolgok évtizedekig a régiben maradnak, akkor fogyok majd ügyesen 3-4 kilót. Etetnek majd anyósék rendesen, remélhetőleg nem patkányméreggel, de van egy rizsmennyiség, amit az európai ember szervezete már nem bir lenyelni. Kész, vége. A nassolás kizárva, mert ismerem az édességeiket. Plusz talpalunk majd rengeteget, mert van mit nézni újra: nagy terv mostanra Santiniketán. Aki olvasta G. Hajnóczy Róza: Bengáli tűz cimű könyvét, annak nem kell mesélnem mi is az, és hol is van. Aki nem olvasta, az tegye meg minél hamarabb.
Röviden és velősen: India nagy, Nobel-dijas irója volt Rabindranath Tagore. Ő alapitott Santiniketánban, Kalkuttától nem messze egy amolyan népi egyetemet, és meghivott egy jó csomó külföldi tanárt, többek közt az Allah Akbar iróját, a hires keletkutató magyart, Germánus Gyulát. Az indiai éveket meséli el a professzor felesége a naplójában, amit halála után adott ki a férje, kicsit megspékelve úgy tudom.
Az egészben az a mesés nekem személy szerint, hogy megismerkedésünkkor kezdtem el a Bengáli tüzet olvasni, teljesen Sanjaytól függetlenül. Volt akkor valami a levegőben, amitől csak India ugrott mindenhonnan. Akárhogy akartam menekülni az újonnan megismert férfi hatása alól, bármit is csináltam hogy két percre eltereljem a gondolataimat, mindig ugyanaz volt mindenhol. Ha tv-t kapcsoltam, a Dunán a Gangeszt leiró film ment, ha kimentem sétálni tele voltak a boltok indiai ékszerekkel és az örök figyelemelterelő, a könyvesbolt sem működött, mert ott meg pont Tagore volt akciósan, ergo mindenhol előre rakva. Máig meggyőződésem, hogy az univerzum összeesküdött értünk. És most pont nyolc év után ugyanott tudjuk megünnepelni ezt a fontos évfordulót együtt, ahol elkezdődött. Augusztus 26. éjjeli fél kettő.
Mindezt leirva és a romantikát félretéve félek anyósóméktól, nagyon is. Olyannyira, hogy a rettegett mumushoz, a kozmetikába is elbandukoltam ma. Csak halkan merem mondani, de az elvárt kinzás nem történt meg. Majdhogynem élvezhető volt az egész. Ha ezt én előre tudtam volna... :) Most pedig megyek is, mert minek a szépségszalon, ha a kritikus napokon beesett, karikás szemmel hullafáradtan rogyok össze, ugye? Jól mondja az angol: 8 hours beauty sleep. Jó éjt.
