Kórházasdi - első rész

Múlt keddet tehát "befeküdtünk" a kórházba. Valamiért reggel tizkor kellett ott lenni: ha azt gondolod azért, mert ilyenkor van átadás és doktor és hasonló, akkor tévedsz. A nővérke megmutatta hogyan működik a szoba, valamiért fontosnak tartják, hogy tudd miként válthatsz csatornát a tévén, azt viszont csak utólag kérdeyték, hogy szed-e valamire gyógyszert a kölök.

A babaszobák egyágyasok, a tobbiek egy vagy kettő, mind külön mosdóval. A nem fertőző gyerekek az idejük nagy részét a játszószobában töltik, ami egy óriási szoba ahol százával vannak a játékok, ott is ettünk, tehát a szobádba csak aludni jársz.

Először is leirom a jót: Dani rengeteget fejlődött ottléte alatt. Pár lépés helyett már simán lépeget eleget ahhoz, hogy ne is számoljuk. A többi gyerekkel nagyon jól kijött és napi 12 óra intenziv játéknál nem is adta alább, főleg az első két napban. A finommotorikája is jobb lett, sokáig figyelte a nagyobbakat aytán nekifogott ő is utánozni. Magyarán nagyon élvezte a társaságot.

És a feketeleves: Kedden kellett volna találkozzunk a gyerekorvossal és a pszichológussal, hogy felvázolják mit és hogyan figyelnek meg. Delután beesett az utóbbi, de pár mondatra maradt csak, az sem hasznos, a gyerekre két pillantást nem vetett, csak próbált meggyőzni, hogy menjek inkább haza éjjelre. Ezt már előre eldöntöttük, és megmondtuk: nem megyek sehova, abban vagyunk benne, hogy a második éjszaka egy közeli szobában alszom, hogy úgymond lássák hogy aludna nélkülem. Ez csak a kezdete volt annak, hogy mindenkinek: nővér, ápoló, doktor és nevelési tanácsadó el kellett mondani elölről, mi a fenéért vagyunk is itt. Éjjel gyanus is volt nekem, hogy a nővért nem lehetett elérni, és az éjjeli műszaknak fogalma sem volt, kik is vagyunk és mit is akarunk. Aztán másnap délutánra kitöltöttek egy szinkódolt űrlapot Dani viselkedéséről, ami meg sem közelitette a valóságot. (lásd: kedd reggel amikor itthon volt, tudták mit mikor csinált, vagy hogy éjjel hánytól hányig sirt, amikor szegény éppen aludt vagy forditva). Mikor a nevelési tanácsadók leültek velem, hogy megtanitsanak esti rutint kialakitani kicsit elszakadt a cérna. Nem is tudtak róla, hogy mi már kitöltöttünk tizezer kérdőívet, kipróbáltunk már húsz egyebet és ténylegesen el sem olvasták miért küldött be a doktornő. 

Mi minden történt és történik

Zajlik az élet. Ezzel zárom soraimat. :))

Rendben, hülye vicc volt. Gyakrabban le kellene üljek blogolni, mert mondanivaló akad bőven, de őszintén az elmúlt hónapban eléggé rosszul viseltem a bejövő információhalmazt és igy ami szabadidőm volt, azt általában zug-sorozatnézéseel töltöttem. Megvan egy pár kedvencem, amit rongzosra láttam, és ha nagyon összecsapnak a fejem fölött a hullámok, akkor ezzel enyhitem a szorongást. Egyáltalán nem ideális, mert hosszú távon csak árt, de engem megnyugtat ott és akkor, hogy tudom pontosan mi fog történni, és minden rendben lesz.

Szóval, Dani egyéves lett, és nagyon ügyesen fejlődik, egy csomó mindent tud már. Eddig 3-4 lépést lépeget egyedül, ha van egy kapaszkodója szivesen sétál, be nem áll a szája, annak ellenére, hogy még csak gagyog. A szótagokat mint ma vagy pa még nem használja értelmesen, de sok szót ismer, mutogat, rázza a fejét, és minden, de minden állat úgy csinál, hogy beee-beee. Elvittük az első nagyfius állatkerti kalandjára, amit szerintünk élvezett, de meglepődni csak a zebrán lepődött meg. Viszont nagy sikert aratott a hiéna (fogalmunk sincs, a sok fura állatból miért a hiéna fogta meg... kinek a pap, kinek a papné...) ami nyilván érdekes és béget. Legalábbis Dani szerint. Puszit és pacsit osztogat bőszen, az elsőpt magától tanulta meg, és nagyon aranyos, amikor reggel odabújik egy pár másodpercre hozzád és arra nyitod ki a szemed, hogy vigyorog két centire az arcodtól és ad egy cuppanósat az orrodra. A zene még mindig a mindene, lassan már nem csak a fenekét rázza, hanem az autoban a fejét is, és itthon próbálkozik "lábból táncolni" is. Van egy csomó könyve, amiket egyedül és velünk is szeret "olvasgatni". Azt ne feletsem el megemliteni, hogy Echo mulyaságát egyre jobban kihasználja, és szinte minden ötpercben muszáj réászólni, hogy

• nem húzzuk magunk felé a kutyát a farkánál fogva
• nem piszkáljuk a kutya fogait
• nem húzzuk ki a nyelvét a szájából
• nem vesszük el tőle a játékait
• nem bökdössük a szemét
• nem húzzuk a bajuszát
• nem osztjuk meg a kekszet vele

És társaik. Ennek felét megspórolhatnánk, ha Echo egyszerűen arrébb menne, de ő persze hagyja magát, mert puliszka és szereti a kölköt, és sokmindent ő is ugyanugy élvez. 

Mindez szép és jó, de sajnos az alvással még most is hadilábon állunk. Az aranyhalnak nevezett poliklinikai összeröffenés alatt látták, milyen egy igazán álmos morcos gyerek, aki nem hajlandó közreműködni, igy az az ötlet született, hogy befektetik Danit a kórházba megfigyelésre, mert az nem OK, hogy egy nap több órát sir a fáradtságtól, mégsem képes pihenni és lenyugodni, sokszor segitséggel sem. Először az volt a gyerekorvos ötlete, hogy addig mi majd itthon szépen kialusszuk magunkat - amiről szó sem lehet. Azt megmondtam, hogy úgy nem megy sehova, ha én nem lehetk vele a nap 24 órájában. Tudom, milyen a kórház: midnen gyerekre jut egy ápoló, általában saját szobácskájuk van, szóval nagyon luxuskörülmények uralkodnak, de az akkor is egy idegen hely és egy idegen személy. A terv igy annyiban változott, hogy megyek én is vele, és aztán ott majd meglátjuk az éjszakákat.  Ha minden igaz 18.-án bemegyünk 3-5 napra. Ennyire nem izgultam szülés előtt sem...