Nem is tudom igazán hol kezdjem a beszámolót indiai utunkról. A nagy út. (olvastátok már a könyvet? Kőrösi életét meséli el. Elképesztően... khm... mi is a jó szó rá?... unalmas, ez az. Sajnálom, de nekem az volt. Légy jó mindhalálig szagú volt az egész, éreztem, ha még egyszer leirja, hogy Sándorkánk már az anyaméhben is szanszkritül tanult felkészülésképpen, akkor felkötöm magam. Az embert tisztelem, a könyv meg, hát na. Halottról vagy jót vagy semmit. Kőrösi sirját Darjeelingben meglátogattuk apummal egyebként hat éve. Az nagy élmény volt, ha lehet temetőlátogatásról ilyet mondani. Ha arra jár valaki, tiszteltetem a temetőőrt, nagy pofa a bácsi, és a vendégkönyvben lehet olvasni a mi bejegyzésünket is. :) )
Nekem megint nagy út volt legalábbis. Az Emirátusi légitársaságról és Dubai-i reptérről még fogok irni külön, mert megérdemelnek egy teljes bejegyzést. Ha Ázsiába utazol, ez a legjobb módja, bizton állithatom. De most kezdeném onnan, hogy megérkeztünk. Dubai-ig farmerben-bluzban utaztam, mert meggyőződésem, hogy utazni csak egyszerű ruhában kell, de ott aztán átöltöztem egy csini kisestélyibe, cipő, nyaklánc, fülbevaló, az egész kövér lúd. Csak előzetesként, igy is alulöltözöttként éreztem magam a reptéren. Kalkuttában várt a kocsi sofőröstül (nem, nem kőgazdagok - sajnos :)) - apósék, csak ott ha kocsid már van, a sofőr igazán nem kunszt, és egy becsületes állásból meg sem kottyan) Sanjay unokatestvére meg anyóspótlék. Ő az egyedülálló nagynéni aki gyakorlatilag felnevelte. Hosszú mese. Már jó előre begyakoroltam a pranam mozdulatot, amikor a tisztelet jeléül lehajolsz és a jobb kezeddel megérinted az idősebb rokon egyik majd másik lábfejét, majd felegyenesedsz és a mellkasodra teszed a kezed. Amúgy amig leirtam már végigjárhattam volna az egész családot, általában rövid dolog. A kicsit tradicionálisabb családokban minden idősebb családtagnál szokás, mikor megérkezel, megköszönsz valamit vagy elmész. Sokan udvariasan visszautasitják, de általában ragaszkodnod kell hozzá.
Ezuton köszöntöttem otthon is mindenkit a két gyermek kivételével majd jött egy kivételesen kényelmetlen pár óra, amikor is egymást néztük, vigyorogtunk mint az idióták mert más kommunikációlehetőségünk nem volt és hallgattunk nagyokat. Ezt a részét össze is foglalom gyorsan. Ők rájöttek lassan, ha még eddig nem is vették észre, hogy én sem vagyok egy sárkány, én detto és nagyon jól kijöttünk a három hét alatt. Meg voltak nagyon illetődve, hogy elkezdtem bengáliul tanulni, mutogatták a könyvet és egzeciroztattak minden ismerős előtt is. Mivel ott a mennyasszonyok általában egy helyben ülnek és kiszolgáltatják magukat az is nagy csoda volt, hogy elmosogatok magam után meg mindenki után, akitől el tudom kapni a tányért. Mindenki meglepődve hallgatta, hogy nekünk itt nincsenek se be se kijáró személyeink, akik elmosogatnának, főznének, mosnának, stb. Átmentem a vizsgán, úgy néz ki. :) Most azért gonoszkodok, mert tényleg mindent megtettek, hogy kedvesek és aranyosak legyenek velem, indiai mércéhez főleg.
A legnagyobb meglepetés az volt, hogy, hogy van humorérzékük. Nem is gondoltam volna, holt komolyan, de végül sokat kacagtunk együtt.
A végcél az volt, hogy terveztek egy "bulit", amit a mennyasszony fogadásának neveznek, az első alkalom amikor a friss feleség a férje házába érkezik, rendszerint az esküvő másnapján. Vagy három és fél évvel utána, mint nálunk. Következőkor beszkennelem a meghivót, amit a vendégek kaptak, nagyon elegáns volt. A mi szokásainkhoz képest is. Még külön elnézést kértek, hogy a nevemben a "ka" szótagot véletlenül "kha" nak irták, de a Rekha egy indiai név is, és hát előfordul. Ez legyen a legnagyobb bajunk. Szóval szombaton reggel érkeztünk, augustus 11-én, és következő péntekre volt megtervezve az összejövetel. Az a hét ennek a jegyében telt, de hagyjunk valamit következőre is.
Nekem megint nagy út volt legalábbis. Az Emirátusi légitársaságról és Dubai-i reptérről még fogok irni külön, mert megérdemelnek egy teljes bejegyzést. Ha Ázsiába utazol, ez a legjobb módja, bizton állithatom. De most kezdeném onnan, hogy megérkeztünk. Dubai-ig farmerben-bluzban utaztam, mert meggyőződésem, hogy utazni csak egyszerű ruhában kell, de ott aztán átöltöztem egy csini kisestélyibe, cipő, nyaklánc, fülbevaló, az egész kövér lúd. Csak előzetesként, igy is alulöltözöttként éreztem magam a reptéren. Kalkuttában várt a kocsi sofőröstül (nem, nem kőgazdagok - sajnos :)) - apósék, csak ott ha kocsid már van, a sofőr igazán nem kunszt, és egy becsületes állásból meg sem kottyan) Sanjay unokatestvére meg anyóspótlék. Ő az egyedülálló nagynéni aki gyakorlatilag felnevelte. Hosszú mese. Már jó előre begyakoroltam a pranam mozdulatot, amikor a tisztelet jeléül lehajolsz és a jobb kezeddel megérinted az idősebb rokon egyik majd másik lábfejét, majd felegyenesedsz és a mellkasodra teszed a kezed. Amúgy amig leirtam már végigjárhattam volna az egész családot, általában rövid dolog. A kicsit tradicionálisabb családokban minden idősebb családtagnál szokás, mikor megérkezel, megköszönsz valamit vagy elmész. Sokan udvariasan visszautasitják, de általában ragaszkodnod kell hozzá.
Ezuton köszöntöttem otthon is mindenkit a két gyermek kivételével majd jött egy kivételesen kényelmetlen pár óra, amikor is egymást néztük, vigyorogtunk mint az idióták mert más kommunikációlehetőségünk nem volt és hallgattunk nagyokat. Ezt a részét össze is foglalom gyorsan. Ők rájöttek lassan, ha még eddig nem is vették észre, hogy én sem vagyok egy sárkány, én detto és nagyon jól kijöttünk a három hét alatt. Meg voltak nagyon illetődve, hogy elkezdtem bengáliul tanulni, mutogatták a könyvet és egzeciroztattak minden ismerős előtt is. Mivel ott a mennyasszonyok általában egy helyben ülnek és kiszolgáltatják magukat az is nagy csoda volt, hogy elmosogatok magam után meg mindenki után, akitől el tudom kapni a tányért. Mindenki meglepődve hallgatta, hogy nekünk itt nincsenek se be se kijáró személyeink, akik elmosogatnának, főznének, mosnának, stb. Átmentem a vizsgán, úgy néz ki. :) Most azért gonoszkodok, mert tényleg mindent megtettek, hogy kedvesek és aranyosak legyenek velem, indiai mércéhez főleg.
A legnagyobb meglepetés az volt, hogy, hogy van humorérzékük. Nem is gondoltam volna, holt komolyan, de végül sokat kacagtunk együtt.
A végcél az volt, hogy terveztek egy "bulit", amit a mennyasszony fogadásának neveznek, az első alkalom amikor a friss feleség a férje házába érkezik, rendszerint az esküvő másnapján. Vagy három és fél évvel utána, mint nálunk. Következőkor beszkennelem a meghivót, amit a vendégek kaptak, nagyon elegáns volt. A mi szokásainkhoz képest is. Még külön elnézést kértek, hogy a nevemben a "ka" szótagot véletlenül "kha" nak irták, de a Rekha egy indiai név is, és hát előfordul. Ez legyen a legnagyobb bajunk. Szóval szombaton reggel érkeztünk, augustus 11-én, és következő péntekre volt megtervezve az összejövetel. Az a hét ennek a jegyében telt, de hagyjunk valamit következőre is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése