Múlt hét szombaton rendesen kilustálkodtuk magunkat, néztünk filmet, pihentünk, ettünk, vagyis vasárnapra nem csak a munka gyűlt össze, hanem még energiánk is volt nekifogni. Mikor belelovallom magam, akármilyen ritkán is történik, mérgezett egérként szaladgálok a lakásban, egyszerre mindent meg akarok csinálni, és ez egyszer elfelejtettem, mire is jó a lépcső. Jöttem, vagy inkább lovagoltam lefele, közben osztottam a fejemben hány mosást kell ma betegyek, oldalbordadonor kapta az utasitásokat ezerrel (ő akart segiteni, hát kellett neki ez?:) ) és közben a porszivót stiröltem. Gondolom várható volt a következmény: elfelejtettem, hogy van még lépcsőfok, és a gravitáció nem tartott szünetet a kedvemért, igy Sanjay orra előtt odataknyoltam, mert erre jobb szó nincs.
A talpam helyett a lábfejemre érkeztem, és ahogy ott a fájdalom közepén elöntött az az ismerős hányinger tudtam, hogy ebből jó nem származik. Nem is tudtam ráállni, fél óra múlva már hivtuk az itteni permanencia központot. Ez ugyanolyan dolog, ami otthon a kisebb falvakban volt anno, a háziorvosok tartják fenn, és munkaidőn kivüli nem életveszélyes sérülésekkel ide kell telefonálni. Behivtak, egy órával későbbre. Beevickéltünk, ott szégyenemre tolószékre szorultam, mert a másik lábam is kapott egyett, és legkevésbé sem tudtam fél lábon végigugrálni a kórházat. Na, volt ott minden, apa, anya, hegyicsecsemőtől a 99 évesig. Alig lehetett helyet találni, csekély egy órát vártunk, tehát a megigért fél három helyett fél négykor jött a doki, közölte, hogy ezt meg kell röntgenezni (dááá)és fáradjunk már át a sűrgösségre. Tiz méterre volt, de a helyzet az, hogy ezt a permanenciaközpont triázsasszisztense is meg tudta volna két órával azelőtt állapitani. Merthogy röntgen szeme senkinek nincs. Beirt a doki mindent a küldőpapirba, atkerekeztünk a kissűrgősségire, ahol már vidáman várt ugyanaz az adag apa-anya-hegyicsecsemő. Ott az asszisztens átvette a papirt, beküldött a vároba és gondoltam én csinálnak most egy sztárfotót. Na, francokat. Egy óra múltával behivott az itteni triázsasszinsztens, megnézett, megint elölről mindent beirt a gépbe majd konstatálta, hogy ide röntgenfilm kell. Nemondod! Azután vissza a váróba, ahol még egy fél órácska telt el, amig megfilmesitették a bokámat. Ezután gondolám én naivan, hogy csak a doki lehet a következő állomás. Hát tévedtem. Fél hétkor, tehát öt órával bejelentkezés után beengedtek a szentek szentjébe, ahol is - minő meglepő - megint felvették az adatokat. Hova, mikor, mennyire, hogy estem, melyik láb, stb. Na, ekkor már kicsit morci voltam legbelül, de ez van. Mikor kijelentette a nő, hogy ő végülis még nem az orvos, akkor már lehervadt az udvarias mosoly az arcomról. Jön az orvos. Aztán 20 perc után visszajött a nő, hogy elfelejtette megkérdezni, a fejre estem-e? Tudomásom szerint nem, de tervezem. Miért, úgy nézek ki? Végül aztán csak bejött a doki, elmondta, hogy törés nincs, de a labfejemben a szalagok részlegesen szakadtak. És 7 nap szoritokötés, 2*2 hét tapasz. Szupi. Még fél óra, mig bejött a nővér kötözni, és átadta a mankókat, mint egy különleges dijat.
Végülis nem panaszkodhatok, mert sokan voltak, de mindenki kedves volt, szánt rád időt (akkor is, ha már te túl akartál lenni az egészen és meggondoltad, hogy fene az egészbe, én kiosonok), viccelődött, sok szerencsét kivánt, stb. Csak nem értem mi a lényege annak, hogy nyolc egészségügyis kezén kell átmenni startból, nem időpocsékolás ez? Mindenesetre Sanjay még szombaton ki akart menni valahova, valami közös aktivitásra, ahol még nem voltunk. Szerintem sétára gondolt valahol. Én meg befizettem neki egészdélutános sürgősségi vizitre. Máskor legyen pontosabb a tervezésnél, mert itt ragadt velem, és a házimunka is rászakadt. Szelavi.
A talpam helyett a lábfejemre érkeztem, és ahogy ott a fájdalom közepén elöntött az az ismerős hányinger tudtam, hogy ebből jó nem származik. Nem is tudtam ráállni, fél óra múlva már hivtuk az itteni permanencia központot. Ez ugyanolyan dolog, ami otthon a kisebb falvakban volt anno, a háziorvosok tartják fenn, és munkaidőn kivüli nem életveszélyes sérülésekkel ide kell telefonálni. Behivtak, egy órával későbbre. Beevickéltünk, ott szégyenemre tolószékre szorultam, mert a másik lábam is kapott egyett, és legkevésbé sem tudtam fél lábon végigugrálni a kórházat. Na, volt ott minden, apa, anya, hegyicsecsemőtől a 99 évesig. Alig lehetett helyet találni, csekély egy órát vártunk, tehát a megigért fél három helyett fél négykor jött a doki, közölte, hogy ezt meg kell röntgenezni (dááá)és fáradjunk már át a sűrgösségre. Tiz méterre volt, de a helyzet az, hogy ezt a permanenciaközpont triázsasszisztense is meg tudta volna két órával azelőtt állapitani. Merthogy röntgen szeme senkinek nincs. Beirt a doki mindent a küldőpapirba, atkerekeztünk a kissűrgősségire, ahol már vidáman várt ugyanaz az adag apa-anya-hegyicsecsemő. Ott az asszisztens átvette a papirt, beküldött a vároba és gondoltam én csinálnak most egy sztárfotót. Na, francokat. Egy óra múltával behivott az itteni triázsasszinsztens, megnézett, megint elölről mindent beirt a gépbe majd konstatálta, hogy ide röntgenfilm kell. Nemondod! Azután vissza a váróba, ahol még egy fél órácska telt el, amig megfilmesitették a bokámat. Ezután gondolám én naivan, hogy csak a doki lehet a következő állomás. Hát tévedtem. Fél hétkor, tehát öt órával bejelentkezés után beengedtek a szentek szentjébe, ahol is - minő meglepő - megint felvették az adatokat. Hova, mikor, mennyire, hogy estem, melyik láb, stb. Na, ekkor már kicsit morci voltam legbelül, de ez van. Mikor kijelentette a nő, hogy ő végülis még nem az orvos, akkor már lehervadt az udvarias mosoly az arcomról. Jön az orvos. Aztán 20 perc után visszajött a nő, hogy elfelejtette megkérdezni, a fejre estem-e? Tudomásom szerint nem, de tervezem. Miért, úgy nézek ki? Végül aztán csak bejött a doki, elmondta, hogy törés nincs, de a labfejemben a szalagok részlegesen szakadtak. És 7 nap szoritokötés, 2*2 hét tapasz. Szupi. Még fél óra, mig bejött a nővér kötözni, és átadta a mankókat, mint egy különleges dijat.
Végülis nem panaszkodhatok, mert sokan voltak, de mindenki kedves volt, szánt rád időt (akkor is, ha már te túl akartál lenni az egészen és meggondoltad, hogy fene az egészbe, én kiosonok), viccelődött, sok szerencsét kivánt, stb. Csak nem értem mi a lényege annak, hogy nyolc egészségügyis kezén kell átmenni startból, nem időpocsékolás ez? Mindenesetre Sanjay még szombaton ki akart menni valahova, valami közös aktivitásra, ahol még nem voltunk. Szerintem sétára gondolt valahol. Én meg befizettem neki egészdélutános sürgősségi vizitre. Máskor legyen pontosabb a tervezésnél, mert itt ragadt velem, és a házimunka is rászakadt. Szelavi.
Szia!
VálaszTörlésItt is szeretnék jobbulást kívánni! Sokáig azt hittem, hogy a magyar rendszernél nincs bonyolultabb egészségügy. Hát de! Amit erre a sok jó adminisztrátorra költenek, abból inkább egy nővért és egy dokit kéne tartani, akik érdemben tudnák csökkenteni a sort. Nálunk egyébként ezzel a sérüléssel simán bemehettél volna a területileg illetékes kórház sürgősségi osztályára, ahol egyből a doki néz meg, rendel egy röntgent és utána együtt megbeszélitek. Persze nálunk sem gyorsszolgálat az ellátás, de egy csomó adminisztratív lépcső ki van iktatva (még).
Koszi szepen, igyekszem. :) Ok meg igyekeznek kiszurni a "harom hete fajdogal a kicsi labujjam, de nincs idom elmenni a haziorvoshoz, ergo a surgosseg MUSZAJ most azonnal megnezzen" ... dehat azt elmeletben kiszuri a triazs + az asszisztens + a doki a permanencian... Na, ez van, remelem meg egyszer nem latogatom meg oket!:)
VálaszTörlés