Szules 3

Gondoltam most, hogy Dani betolti az egy evet par nap mulva, igazan esedekes befejezni a szulesmeset. Magyar karakter meg mindig nincs, valamiert a laptop makacsul es kenye-kedve szerint fogja magat es nem akar atallni.

Ott hagytam abba, hogy negy orakor tolofajasokkal beuzent a kis furdobe a baba, hogy gondolkodjak hol is akarok szulni, mert o bejon ide a furdobe szivesen, ha akarom. Valahogy az az apro hely nem tunt akkor szimpatikusnak, igy kitamolyogtam es egy gyors vizsgalat eredmenyekent mehettem is tovabb - tancolni. Amikor meg egy kis perem van a mehszajbol ugy nez ki azt nehez eltuntetni, de a dulammal mindent kiprobaltunk. O jarkalt fel-ala velem, mindenfele labemelgeto-ringato, stb gyakorlatot eroltetett, en meg mondogattam neki hogy hagyjon beken. Nem voltam az egesz szules alatt udvariatlan, nem karomkodtam, nem uvoltoztem (lehetett volna, de nem ereztem kesztetest egyikre sem szerencsere) de itt eleg morcosan mondogattam, hogy hagyjon mar, es magamban azt is, hogy mehetnek mind a busba. Persze nem hagyott, es igaza is volt. A helyzet ugyan ket ora mulva is valtozatlan volt, felorankent hopp fel az agyra, gyors vizsgalat, le es kezdodott az egesz elolrol. Az elso igazan nagy hiba, amit elkovettem az olyan ot-hat ora tajban volt, amikor beleegyeztem a burokrepesztesbe, mert az ugymond majd felgyorsitja a dolgokat. Mivel rendszeresen ellenoriztek a baba szivhangjait, nem volt ra semmi egyeb okunk, mint az, hogy telik az ido es gondolom nem akartak, hogy elfaradjak. Magaval a proceduraval nem volt nekem bajom, csakhogy hulye feny van a szuloszoban, es nem tudta az egesz garda megallapitani, hogy tiszta volt-e a viz, vagy sem. Ekkor hivtak be a szuleszorvost, aki ugyanazt mondta, amit addig is tudtunk: kis perem. Akkorra mar atalakitottak az agyat egy olyan felig ulos szuloaggya, es azon probaltuk egy ideje kicsalogatni a makacs babat. Itt volt a masodik nagy hiba: a hipnobabakban kulon tolofazisra valo cd van, amit eszembe sem jutott, hogy betegyunk es meg sem gondoltam, hogy vegulis pl a poziciovaltas jo lenne. Egyszeruen le volt zarva a tudatom. Fajdalmas volt, kicsit lehet faradt voltam, de akkor nem ugy eltem meg egyaltalan. Sot, nagyon izgatott voltam, hogy hamarosan talalkozunk a kicsivel, mar ott volt a csecsemosnover is es bekapcsoltak a melegito fenyeket. Ket osszehuzodas kozt meg vigan viccelodtem a dokival, igaz, jo viccek nem lehettek mar, mert egy kis mosolyon kivul mast nem kaptam valaszul, pedig akkor nagyon stramm, humoros szulononek erzetem magam.

Oldalbordadonor nyilvan mashogy elte meg ezt az egeszet, izgult, hoy most baj van-e? (nem volt) jol van-e a baba? (jol volt) es nagyon szenvedek-e (nem). Ugy erezte kicsuszik a keze kozul az iranyitas.

Es hogy tudjak az emberek, mi is a dominoeffektus a szuleszeten: ha egyszer valamivel beavatkoznak, akkor jon a kovetkezo es a kovetkezo. Ezert is mondom, maga a burokrepesztes nem volt nagy dolog, de akkor nem tudtak, hogy most kell-e vizsgalgatni a baba szivhangjat, ezert egy belso izemizevel biztos ami biztos alapon vizsgaltak. Minden szuper volt, a doki kiment, visszajott, kiment, megint visszajott. Megkerdezte, hogy hogy birom, es hogy o ugyan nem lat valtozast, de ha akarom folytathatjuk. Ezt megismeteltuk meg parszor. Aztan - pontosan emlekszem- 19.15 kor azt mondta, hogy o ugyan egesz ejjel ott lesz ugyeletben, de szerinte ez a baba nem fog kijonni, es miert varjunk arra, hogy elromoljon a szivhang, amikor csaszarozhatunk most is. Akkor jott a kovetkezo bakloves: hiaba az volt a terv, hogy egy ilyen esetben udvariasan kikuldunk mindenkit, es a dula, sanjay meg en megbeszeljuk, nekem ez akkor eszembe sem jutott, es ott kerdezgettem oldalbordadonort, hogy szerinte mit csinaljuk. Szegeny annyira meg volt ijedve (valamiert ez neki mint surgosseg, eletveszelyes helyzet, stb maradt meg) hogy csak a vallat tudta megvonni. A dulam - nyilvanvaloan- nem adhatott orvosi tanacsot, o csak simogatta a kezem. En ezt akkor ugy ertelmeztem, hogy ok mar feladtak, es csak arra varnak, hogy en is adjam fel. Ha adtunk volna magunknak idot megbeszelni, rajovunk, hogy nyugodtan probalkozhatunk meg, es semmi sem indokolja a sietseget. Es akkor en rabolintottam a csaszarra, mert holt komolyan meg voltam gyozodve, hogy hiaba varunk meg. Nyilvan nem is volt sietseg, jo nyugodtan bekotottek a katetert, az infuziot, attessekeltek a mutobe, ott holtnyugodtan elokeszitettek, ami ilyenkor szokott lenni. Kozben meg ala kellett par papirt irjak es atvettek a szulesi terv csaszaros reszet is. Sanjay nem birja latni meg a tuszurast sem, igy o kint vart, mi pedig a babaval es Tamival bementunk. Meg megtargyaltuk, hogy nem viszik el a kicsit, megkapom miutan megszuletett, spinalis erzestelenitest kapok, mert az epiduralissal nem emelheted fel a fejed, stb. Azert annyira nem lehettem szar allapotban, ha meg megkerdeztem, hogy milyen vagast ejt, es ezt is reszletesen megtargyaltuk. Nem hazudok, azert az az erzestelenito nagyon jol esett. A doki volt olyan eszmeletlenul emberseges, hogy amig megszurtak radolhettem es velem egyutt szuszogott, fogta a kezem es ismetelgette eleg sokszor, hogy na, ez az utolso osszehuzodas, es utana jo lesz. Jo is lett, meg megerdeklodtem csendesen, hogy lehet-e ilyesmit otthonra beszerezni.

Az egesz mutos brigadra egy rossz szot nem mondhatok: mindenki koszont, talan be is mutatkoztak, mosolygosak voltak,  az anesztes a fejemnel mondogatta mit csinalnak, es nem is voltam kikotve - ettol elore irtoztam. En is meglepodtem magamon, hogy nem volt bennem egy csepp felelem sem a mutettol. Hazudok, egy pillanat azert volt, amikor kicsit panikoltam. Nem tudtam azelott, hogy a fajdalom es a hideg erzete azonos idegpalyakon vandorol, igy amikor ellenorzik, hasznalt-e az erzestelenito, akkor tokeletesen erzed a cuccot a labadon, viszont azt nem, hogy hideg. Es ez az egyetlen, amit nem is kellene erezzel. Mondtam is, hogy hoho, alljunk meg, nem hideg, de erzem, hogy bokod vele, es en vegulis nem a fagyhalalt szeretnem most elkerulni, hanem a fajdalmat. Erre persze elmagyaraztak hany ora ket ora. Mielott eszrevettem volna mar ki is emeltek Dani babat.

Nem gondoltam volna elore, de nagyon szep pillanat volt, amikor meglattam eloszor a leeresztett fuggony folott. Arra vartam, hogy szurrealis erzes lesz, es idegen, de tenyleg szep volt. Nem sirt, csak ult a dokik kezeben es nezelodott kicsit morcosan, apro Sanjay-hasonmaskent. Nyilvanvaloan szuszogott, de azert par masodperc utan meg is ijedtem, hogy miert nem sir. Sajnos azert elvittek egy percre letorolni es kuldtem vele a dulat is, ne legyen egyedul. Mindenki egyetertett, hogy kikopott apja. Gyorsan megkerdeztem, minden rendben van-e es ugye meg lehet babank, amit egy olyan nezes kisert, hogy "meg vagy te menve 17 ora aktiv vajudas utan ezen filozni most"? :) Kozben Dani elsirta magat a masik szobaban, mert fazott es elege volt a bokkodesbol, igy visszahoztak. Amit en nem tudtam, hogy amig engem vagtak/foltoztak Sanjaynak elo kellett varazsolni a borondbol a kicsi ruhakat, amit ugymond eloszor fog viselni, aztan varhatott o is a folyoson. Igy esett meg, hogy valami borzaszto  rongyos korhazi cuccban hoztak vissza a kicsit. Persze ezt akkor eszre sem vettem. A fuggony annyira a nyakamnal volt, hogy nem lehetett mellre tenni, csak nyakra a babat. Amire o szimplan nekiallt az allamat szopni es nem is olyan diszkreten kozepso ujjat mutatott a vilagnak. Lett erre nagy rohoges a mutoben, a doki meg is jegyezte, hogy "na, nekem bemutattak". Mindenki agyra-fore gratulalt, szegyellem, de fogalmam sem volt akkor ki kicsoda a mutosruha es maszk alatt, de igyekeztem koszongetni es mosolyogni mindenkire. Szerintem a takaritononek haromszor megkoszontem a kozremukodeset.

Meg kozben vizsgaltam, milyen apro kicsi baba, es hogy mennyi de mennyi haja van. Nem a feje tetejen, hanem mindenutt. Az elso egy heten nehez volt megallapitani, hogy fejezodik be a haja, es hol kezdodik a szemoldoke. Vicces latvany volt, az biztos.

A legnagyobb sajnos nekem az volt a szulesben, hogy nem lehettem ott, amikor apja-fia eloszor talalkoztak. A babat levittek elottem, kellett merni, oltoztetni, satobbi es igy a folyoson volt meg a nagy talalka es o vele mehettett a szobankba, ahol olbevette, megszeretgette o is egy kicsit.  En az intenzivre kerultem a szokasos egyoras megfigyelesre ezalatt. Aztan valahol este 10 tajban jottek babastol: Sanjay, Tami, assszisztensno, mindenki. Akkor aztan mellre lehetett tenni, keszult egy par fenykep harmunkrol, es meg elbeszelgettunk egy kicsit. Danibaba igazan nem panaszkodott, meg volt szerintem lepodve, mi minden tortenik korulotte, es almos is volt egy kicsit. En megkaptam a szokasos adag morfiumot, ugyhogy bajom egy szal sem. Ahogy visszakerultunk a szobankba felhivtam a szuleimet es irtam a lanyoknak is a nagy ujsagrol.

Csutortok reggelig maradtunk a korhazban, de ez mar tenyleg egy masik tortenet. 

Szülés 2.

Ott hagytam abba, hogy beértünk a kórházba délkörül. És hogy borzasztóan néztem ki. :) Hiába ajánlotta a dúla, hogy befonja a hajamat, ne zavarjon, nem akartam, hogy bárki bármit csináljon velem. Legszivesebben mindenkit elküldtem volna sétálni, de nyilván nem hagytak magamra. Ekkorra már elég intenzivnek érzékeltem a fájásokat. Ami nagyon segitett, az az elnyújtott lassú kilégzés volt, és lehetőleg együtt valakivel. Ez volt az egyedüli segitség, amit kértem, viszont ezt végig. Szerintem nem tudott senki sem nyugodtan szuszogni amig Dani meg nem született.

Megtudtam utólag - mint sok minden egyebet - hogy CTGre akartak tenni jó kórházi szokás szerint. Mi ezt már előre megbeszéltük a dokival és beirtuk a tervünkbe: nem kérünk belőle, inkább maradjon a kézi szivhanghallgató. Igy lehetőségünk volt oda menni és azt csinálni, amit csak akartunk. Mostani fejemmel megkértem volna őket, hogy eresszék már le a rolót, kicsit kevesebb fény legyen. Akkor és ott úgy éreztem nem zavar, viszont a szemem csukva volt az idő nagy részében. Tami dúlám egy dologhoz ragaszkodott egy jó óra elteltével és az egy forró zuhany volt, hiába ismételgettem, hogy csak hagyjanak engem békén az ágyon oldalfekvésben. Nagyon igaza volt: csodás megkönnyebbülés volt a tűzforró vizsugár. Szegény oldalbordadonor csak azt ismételgette minden kétpercben, hogy nem kellene ilyen meleg legyen, meg hogy ne húzza-e hűvösebbre. Vicces volt, hogy akkor ez tűnt a legnagyobb bajának. Az idő addig is nagyon gyorsan telt, és szeintem még felgyorsult akkortól. Mindenkit ki tudtam zárni, csak az tűnt fel néha, hogy a hátam mögött más-más ember adogatja a palackot. Tami a kórházba érkezéskor megkérdezte, mikorra szeretnék egy babát, és akkor még egy háromnegyed óra olyan jó időpontnak tűnt. Négy óra múlva még mindig a zuhany alatt voltam.

Azért fontos tudni, hogy a hipnobabák gyakorlatok alatt azt is mondogatod magadnak hősiesen, hogy az időérzéked negyedére kell sűritse a dolgokat. Nekem nagyon bevált ez a része, tényleg villámgyorsan telt az idő. Mikor négykor tolófájások kezdődtek érzékem szerint alig fél-egy óra telt el a kórházba érkezés után. 

Szülés extra

Tegnap délben megszületett Bogi barátnőm kisfia, 4.6 kilóval és 60 centivel. Igen bizony, nem irtam el a számokat, az egy négyésfél kilós újszülött, természetes úton, aki minden segitség nélkül kibújt az első kósza fájástól számitott 4 óra alatt. Mindketten jól vannak, elégedettek, boldogok. Nagyon-nagyon örülok nekik, mert egy új életnél kevés jobb hir van, és aggódtam titkon, mert nagy babát jósoltak, és nehogy baj legyen. Szóval szuper minden, édes a kicsi.

Mégis sirok azóta szinte állandóan. Nem mert irigylem őket (csak kicsit, de kizárólag a jó értelemben: van két szép egészséges gyerekük és legalább egy jó szülésélmény, Isten éltesse őket, remélem mi is ott leszünk valamikor) hanem mert ez az első hozzám közelinek szülese az enyém óta és ez felhozott bennem dolgokat. Nem mintha le lett volna nyomva mélyre, éjjelente irom a bejegyzést a szülés második feléről fejben.

Tudom, nem mindenki nagy élményfeldolgozás-párti. De én az vagyok, és engem ez foglalkoztat. Ez van. Még oldalbordadonor sem érti, hogy mit kell ezen annyit agyalni, szerencsére "megúsztuk mind a ketten", hála a Fennvalónak, és ez megtanitotta, hogy soha többé gyereket. Mert ugye neki tényleg traumatikus volt, és már azon agyalt, hogy hogyan fogja azzal a hirrel felhivni a szüleimet, hogy meghaltam. Nekem nem volt az, de én más szemszögből néztem az eseményeket. Nem féltem egyetlen percet sem, nem kivántam, hogy vége legyen, minden vágyam az, hogy újracsináljam. Hány meg hány álmom volt, hogy újra szülök, és minden máshogy lesz. Mit vett el tőlünk-tőlem ez a császár? Hát, van egy pár dolog. De előbb valami fontos.

Mindig mondom, hogy ha már egyszer kommunikálunk, legyünk már egymással őszinték. Nem arről van szó, hogy nem mondod meg a barátnődnek, hogy nem is áll olyan jól rajta a kedvenc poloja, vagy hogy megdicséred anyud sütijét, hiába pocsék. Arról van szó, amikor az emberek valami oknál fogva nem mondják meg, hogy is éreznek valójában a fontos dolgokról. Nem muszáj elmesélni mindent mindenkinek, de akkor inkább hallgassunk. Ha pedig megkérdezünk valakit, hogy hogy van, ne várjunk el egy "remekül" választ és álljunk tovább.
Azt tanitjuk a gyerekeinknek, hogy dicsekedni nem szép dolog, panaszkodni meg csak a keserű emberek szoktak, és egyik csoportnak sem lesz sok barátja. Ergo, ne mondd el, mire vagy büszke, minek örülsz, mert azt hihetik, hogy vered a melled. Ne nyavajogj, mert egyrészt sokkal rosszabb dolgok is vannak a világon, másrészt meg vidámnak kell lenni, másképp hálátlan tuskó vagy, és nem érdemelsz semmit.

Összefoglalásba: én akkor is le fogom irni, mit hogyan élek meg, és éltem meg, ha ezért sokan sóhajtva, fejcsóválva stb el fognak itélni. Mert nekem nagyon segit, ha valakitől ezt, igy hallom. És többet nem fogok érte bocsánatot sem kérni. 

Szülés 1. rész

Tegnap volt Hollandiában anyák napja, és rájöttem, hogy kerek 8 hete semmit sem irtam. Utoljára tehénnek néztem ki, óriási pocakkal. Hát, az is eltelt. megszületett kicsi Dani és most végre rajtam lógva elkezdhetem leirni mi minden történt. Figyelem: grafikus lesz :)) ja, és ha valaki nem tudná még, gyerektéren "hülye hippi" vagyok. Ez van.

Először is leirnám magát a szülést, valszeg több részletben. Engem mindig is érdekelt mások szüléstörténete, minél részletesebb, annál jobban, ezért veszem a narcisztikus fáradtságot. ez igy nem is teljesen igaz: inkább az van, hogy a barátaim szinte mind több óra repülőutra vannak tőlem, és őszintén nagyon kikivánkozik belőlem a sztori. Én igy dolgozom fel.

Március 15-én letelt a 40 hét, és estefele kicsit aggódva gondoltam arra, hogy most aztán mindenki cseszegetni fog, mikor inditják be. Apum már hamarabb is érdeklődött, mikor lesz már meg a baba, és most már akár be is indithatnák, mert majdnem ott vagyunk. Én meg a császár nagyobb esélye miatt azt semmiképpen sem akartam - háhá mondhatná most valaki - micsoda irónia, de erről majd később. Másnapra, hétfőre virradó éjjel háromkor felébredtem, ami nem volt különös. Ami igen, az az, hogy mintha görcsölt volna a hasam. Aztán csökkent, aztán megint nőtt az intenzitása, kb hárompercenként. Ez még nem AZ! - gondolám naivan.

Háttérinformáció: informálódva könyvekből előkészültem mindenféle időpazarló technikával az első pár vajúdős órára, amikor 15, 10, 8 és hasonló percenként jön egy kontrakció. Megvolt előre az Elfújta a szél film, ropogtatnivalók és a nővéreknek szánt muffinalapanyag, amit majd megsütök illetve bőröndbe bedobandó cucc. Ezzel eltelik jó 6 óra, fel vagyok készülve.

Felébresztem Sanjay-t, mérje az időt, hátha mégis arról van szó: 3/4 percenként, egy perces összehúzódás. A harmadik ilyen után mondom neki, hogy ejsze szülök, ő meg aranyosan megjegyzi, hogy akkor ő most alszik még egy órát. Sőt, az én anyám! Hozza azonnal a telefont, dúlát felhivni, mert a bába utasitásai szerint egy óra után hivjam, öt perces fájásokkal, de olyan nem is volt, most mi legyen. Hivom a dúlánkat, félreérti, háromszor kérdez rá és még úgy sem hiszi, hogy tényleg most kezdtük és igy. A bába-doki detto, mondja, hogy azért kijön. Ez már négy fele volt, én beszöktem valamikor a kádba és próbálgatom a hipnobébi stratégiákat. Ötkor érkezik a diszkiséret, három centinél vagyok - nem akartam belső vizsgálatot eredetileg, de ott akkor tudni akartuk mindannyian, mi újság van, akkor már két órája hárompercesekkel. Próbálja a dúla ajánlani a szülőszéket, TENS masinát, masszázst, és a hipnobébi felvételek bevetését, de annyira nem akartam semmit, hogy az már fájt, csak annyit szólok, hogy hagyjanak békén és ne érjen hozzám senki, semmi. Előreugrok, de el kell mondanom, hogy minden után és alatt is szerintem nagyon intenzivek voltak a fájások, de nem fájt borzasztóan sosem, inkább bosszantó volt, hogy az igéret szerinti fájdalommentes szünetek nem léteztek, csak kevésbé fát a kontrakciók közt, nem volt igazán hullámjellege az egésznek. Annak ellenére, hogy nem hallgattam a hipnofelvételeket és tudatosan nem lazitottam, nagyon jól ment minden, nem feszitettem meg magam és az egész szülés alatt valami lebegő-hipnotikus állapotban voltam. Ez ment tovább kilencig, amikor megérkezett a fotós (dúlánk ismerőse, ingyen, portfolio kiépités céljából kérte, hogy fotózhassan - remek döntés volt, hogy beleegyeztünk). És innen jöttek a képek, a bába-doki aludt a kanapén, a dúla és Sanjay felváltva győzködtek, hogy egyek és igyak meg pihentek. Nekem az idő tizszer gyorsabban járt, csak repültek az órak, amig 11 kor azt ajanlotta mindenki, hogy most már közel vagyunk, és mehetünk a kórházba. A kocsiban nagyon szar volt, azt meghagyom, és a parkolóban is. Most már az zavar, hogy nem erősködött senki, hogy öltözzek fel: amugy pizsamásan, kócosan mentem be, mert akkor nagyon hidegen hagyott, most meg kicsit szégyellem, hogy néztem ki. Akkor már kb 8 órája vajúdtam intenzivel, talán ez mentesit a felelősség alól. És most a képek, mert folytatás később következik.