Don't touch my baby :)

Furcsák néha az emberek :). Egyre több storit olvasok, ahol az anyukák vagy apukák kendőben-hordozóban levő gyerekeit is agyontapenyolták a vadidegenek itt-ott. Leszögeznék valamit: engem terhesség alatt sem zavart, sőt, ha a pocakomat megsimogatta valaki, és most is teljesen megértem, ha a babaszagú, pihepuha csecsemőt valaki meg akarja simizni. DE. Hadd legyen ez az én választásom, kérdezzenek meg már róla, mielőtt kinyújtják a kezüket. Van, aki a hormonok meg a saját személyisége miatt egyszerűen nem állhatja, ha más mancsát kell a terhes hasáról rendszeresen lepiszkálja, és olyan is van, hogy pl. a koraszülött babát szeretnéd fertőtlenitett közegben tartani egy ideig. Szived joga, a te tested, a gyereked teste, egyáltalán nem köztulajdon.

Kicsi zárójelben: azt is meg kellene szoknia a felnőttek nagyrészének, hogy attól, mert valaki még kicsi, nem kell közszemlére tegye semmilyen testrészét mutogatás céljából, és nem kötelező semmilyen érintkezés sem. Nem majom a cirkuszban. Lásd: ha el akar bújni a szülei mögött, miért kell kirángatni, hogy mutassa a csinos pofikáját, fogjon erőszakkal kezet, engedje, hogy csipkedjék az arcát és feltétlenül puszilja meg a nagymamát? Valahogy a személyes tér csak felnőttkorban elfogadott fogalom, és úgy tűnik még akkor sem mindig. Nagytatám huga most, betegen, gyengén esett át egy kolonoszkópián és nem hogy magában a körteremben nincs függöny, de az ablakkeretet közben nyugisan festették a mesterek, és meg sem gondolta senki édesanyámon kivül, hogy attól, mert valaki idős, beteg és el lesz altatva, még joga van a szeméremhez és talán nem szeretné a csóré alfelét vadidegen festőknek mutogatni.

Mindenesetre én ezekben a dolgokban nagyon "pro-choice"-os vagyok. Adjuk meg a jogot mindenkinek, kicsinek nagynak nőnek férfinak hogy maga döntse el, mit oszt meg a testéből a társadalom mely tagjaival. Ha valaki hijjabban akar járni, az pont olyan OK, mint az, aki szeretne sátor nélkül szoptatni. (ez volnék én, nagyon utálom magamon a 2 méter plusszot, és kényelmetlen is. akinek nem tetszik, forduljon el)

És most még valami, ami ezzel kapcsolatban nagyon megnevettetett:

Szülés extra

Tegnap délben megszületett Bogi barátnőm kisfia, 4.6 kilóval és 60 centivel. Igen bizony, nem irtam el a számokat, az egy négyésfél kilós újszülött, természetes úton, aki minden segitség nélkül kibújt az első kósza fájástól számitott 4 óra alatt. Mindketten jól vannak, elégedettek, boldogok. Nagyon-nagyon örülok nekik, mert egy új életnél kevés jobb hir van, és aggódtam titkon, mert nagy babát jósoltak, és nehogy baj legyen. Szóval szuper minden, édes a kicsi.

Mégis sirok azóta szinte állandóan. Nem mert irigylem őket (csak kicsit, de kizárólag a jó értelemben: van két szép egészséges gyerekük és legalább egy jó szülésélmény, Isten éltesse őket, remélem mi is ott leszünk valamikor) hanem mert ez az első hozzám közelinek szülese az enyém óta és ez felhozott bennem dolgokat. Nem mintha le lett volna nyomva mélyre, éjjelente irom a bejegyzést a szülés második feléről fejben.

Tudom, nem mindenki nagy élményfeldolgozás-párti. De én az vagyok, és engem ez foglalkoztat. Ez van. Még oldalbordadonor sem érti, hogy mit kell ezen annyit agyalni, szerencsére "megúsztuk mind a ketten", hála a Fennvalónak, és ez megtanitotta, hogy soha többé gyereket. Mert ugye neki tényleg traumatikus volt, és már azon agyalt, hogy hogyan fogja azzal a hirrel felhivni a szüleimet, hogy meghaltam. Nekem nem volt az, de én más szemszögből néztem az eseményeket. Nem féltem egyetlen percet sem, nem kivántam, hogy vége legyen, minden vágyam az, hogy újracsináljam. Hány meg hány álmom volt, hogy újra szülök, és minden máshogy lesz. Mit vett el tőlünk-tőlem ez a császár? Hát, van egy pár dolog. De előbb valami fontos.

Mindig mondom, hogy ha már egyszer kommunikálunk, legyünk már egymással őszinték. Nem arről van szó, hogy nem mondod meg a barátnődnek, hogy nem is áll olyan jól rajta a kedvenc poloja, vagy hogy megdicséred anyud sütijét, hiába pocsék. Arról van szó, amikor az emberek valami oknál fogva nem mondják meg, hogy is éreznek valójában a fontos dolgokról. Nem muszáj elmesélni mindent mindenkinek, de akkor inkább hallgassunk. Ha pedig megkérdezünk valakit, hogy hogy van, ne várjunk el egy "remekül" választ és álljunk tovább.
Azt tanitjuk a gyerekeinknek, hogy dicsekedni nem szép dolog, panaszkodni meg csak a keserű emberek szoktak, és egyik csoportnak sem lesz sok barátja. Ergo, ne mondd el, mire vagy büszke, minek örülsz, mert azt hihetik, hogy vered a melled. Ne nyavajogj, mert egyrészt sokkal rosszabb dolgok is vannak a világon, másrészt meg vidámnak kell lenni, másképp hálátlan tuskó vagy, és nem érdemelsz semmit.

Összefoglalásba: én akkor is le fogom irni, mit hogyan élek meg, és éltem meg, ha ezért sokan sóhajtva, fejcsóválva stb el fognak itélni. Mert nekem nagyon segit, ha valakitől ezt, igy hallom. És többet nem fogok érte bocsánatot sem kérni.