Tegnap délben megszületett Bogi barátnőm kisfia, 4.6 kilóval és 60 centivel. Igen bizony, nem irtam el a számokat, az egy négyésfél kilós újszülött, természetes úton, aki minden segitség nélkül kibújt az első kósza fájástól számitott 4 óra alatt. Mindketten jól vannak, elégedettek, boldogok. Nagyon-nagyon örülok nekik, mert egy új életnél kevés jobb hir van, és aggódtam titkon, mert nagy babát jósoltak, és nehogy baj legyen. Szóval szuper minden, édes a kicsi.
Mégis sirok azóta szinte állandóan. Nem mert irigylem őket (csak kicsit, de kizárólag a jó értelemben: van két szép egészséges gyerekük és legalább egy jó szülésélmény, Isten éltesse őket, remélem mi is ott leszünk valamikor) hanem mert ez az első hozzám közelinek szülese az enyém óta és ez felhozott bennem dolgokat. Nem mintha le lett volna nyomva mélyre, éjjelente irom a bejegyzést a szülés második feléről fejben.
Tudom, nem mindenki nagy élményfeldolgozás-párti. De én az vagyok, és engem ez foglalkoztat. Ez van. Még oldalbordadonor sem érti, hogy mit kell ezen annyit agyalni, szerencsére "megúsztuk mind a ketten", hála a Fennvalónak, és ez megtanitotta, hogy soha többé gyereket. Mert ugye neki tényleg traumatikus volt, és már azon agyalt, hogy hogyan fogja azzal a hirrel felhivni a szüleimet, hogy meghaltam. Nekem nem volt az, de én más szemszögből néztem az eseményeket. Nem féltem egyetlen percet sem, nem kivántam, hogy vége legyen, minden vágyam az, hogy újracsináljam. Hány meg hány álmom volt, hogy újra szülök, és minden máshogy lesz. Mit vett el tőlünk-tőlem ez a császár? Hát, van egy pár dolog. De előbb valami fontos.
Mindig mondom, hogy ha már egyszer kommunikálunk, legyünk már egymással őszinték. Nem arről van szó, hogy nem mondod meg a barátnődnek, hogy nem is áll olyan jól rajta a kedvenc poloja, vagy hogy megdicséred anyud sütijét, hiába pocsék. Arról van szó, amikor az emberek valami oknál fogva nem mondják meg, hogy is éreznek valójában a fontos dolgokról. Nem muszáj elmesélni mindent mindenkinek, de akkor inkább hallgassunk. Ha pedig megkérdezünk valakit, hogy hogy van, ne várjunk el egy "remekül" választ és álljunk tovább.
Azt tanitjuk a gyerekeinknek, hogy dicsekedni nem szép dolog, panaszkodni meg csak a keserű emberek szoktak, és egyik csoportnak sem lesz sok barátja. Ergo, ne mondd el, mire vagy büszke, minek örülsz, mert azt hihetik, hogy vered a melled. Ne nyavajogj, mert egyrészt sokkal rosszabb dolgok is vannak a világon, másrészt meg vidámnak kell lenni, másképp hálátlan tuskó vagy, és nem érdemelsz semmit.
Összefoglalásba: én akkor is le fogom irni, mit hogyan élek meg, és éltem meg, ha ezért sokan sóhajtva, fejcsóválva stb el fognak itélni. Mert nekem nagyon segit, ha valakitől ezt, igy hallom. És többet nem fogok érte bocsánatot sem kérni.
Mégis sirok azóta szinte állandóan. Nem mert irigylem őket (csak kicsit, de kizárólag a jó értelemben: van két szép egészséges gyerekük és legalább egy jó szülésélmény, Isten éltesse őket, remélem mi is ott leszünk valamikor) hanem mert ez az első hozzám közelinek szülese az enyém óta és ez felhozott bennem dolgokat. Nem mintha le lett volna nyomva mélyre, éjjelente irom a bejegyzést a szülés második feléről fejben.
Tudom, nem mindenki nagy élményfeldolgozás-párti. De én az vagyok, és engem ez foglalkoztat. Ez van. Még oldalbordadonor sem érti, hogy mit kell ezen annyit agyalni, szerencsére "megúsztuk mind a ketten", hála a Fennvalónak, és ez megtanitotta, hogy soha többé gyereket. Mert ugye neki tényleg traumatikus volt, és már azon agyalt, hogy hogyan fogja azzal a hirrel felhivni a szüleimet, hogy meghaltam. Nekem nem volt az, de én más szemszögből néztem az eseményeket. Nem féltem egyetlen percet sem, nem kivántam, hogy vége legyen, minden vágyam az, hogy újracsináljam. Hány meg hány álmom volt, hogy újra szülök, és minden máshogy lesz. Mit vett el tőlünk-tőlem ez a császár? Hát, van egy pár dolog. De előbb valami fontos.
Mindig mondom, hogy ha már egyszer kommunikálunk, legyünk már egymással őszinték. Nem arről van szó, hogy nem mondod meg a barátnődnek, hogy nem is áll olyan jól rajta a kedvenc poloja, vagy hogy megdicséred anyud sütijét, hiába pocsék. Arról van szó, amikor az emberek valami oknál fogva nem mondják meg, hogy is éreznek valójában a fontos dolgokról. Nem muszáj elmesélni mindent mindenkinek, de akkor inkább hallgassunk. Ha pedig megkérdezünk valakit, hogy hogy van, ne várjunk el egy "remekül" választ és álljunk tovább.
Azt tanitjuk a gyerekeinknek, hogy dicsekedni nem szép dolog, panaszkodni meg csak a keserű emberek szoktak, és egyik csoportnak sem lesz sok barátja. Ergo, ne mondd el, mire vagy büszke, minek örülsz, mert azt hihetik, hogy vered a melled. Ne nyavajogj, mert egyrészt sokkal rosszabb dolgok is vannak a világon, másrészt meg vidámnak kell lenni, másképp hálátlan tuskó vagy, és nem érdemelsz semmit.
Összefoglalásba: én akkor is le fogom irni, mit hogyan élek meg, és éltem meg, ha ezért sokan sóhajtva, fejcsóválva stb el fognak itélni. Mert nekem nagyon segit, ha valakitől ezt, igy hallom. És többet nem fogok érte bocsánatot sem kérni.
Legalább a blogodban minimum lehetsz őszinte, akinek meg nem tetszik, legfeljebb nem olvassa. Lécci, ha ráérsz valamikor, rámírsz facebookon? Már ezer éve nem beszéltünk. Bogiéknak pedig gratula a hatalmas legényhez!
VálaszTörlés