Tegnap volt Hollandiában anyák napja, és rájöttem, hogy kerek 8 hete semmit sem irtam. Utoljára tehénnek néztem ki, óriási pocakkal. Hát, az is eltelt. megszületett kicsi Dani és most végre rajtam lógva elkezdhetem leirni mi minden történt. Figyelem: grafikus lesz :)) ja, és ha valaki nem tudná még, gyerektéren "hülye hippi" vagyok. Ez van.
Először is leirnám magát a szülést, valszeg több részletben. Engem mindig is érdekelt mások szüléstörténete, minél részletesebb, annál jobban, ezért veszem a narcisztikus fáradtságot. ez igy nem is teljesen igaz: inkább az van, hogy a barátaim szinte mind több óra repülőutra vannak tőlem, és őszintén nagyon kikivánkozik belőlem a sztori. Én igy dolgozom fel.
Március 15-én letelt a 40 hét, és estefele kicsit aggódva gondoltam arra, hogy most aztán mindenki cseszegetni fog, mikor inditják be. Apum már hamarabb is érdeklődött, mikor lesz már meg a baba, és most már akár be is indithatnák, mert majdnem ott vagyunk. Én meg a császár nagyobb esélye miatt azt semmiképpen sem akartam - háhá mondhatná most valaki - micsoda irónia, de erről majd később. Másnapra, hétfőre virradó éjjel háromkor felébredtem, ami nem volt különös. Ami igen, az az, hogy mintha görcsölt volna a hasam. Aztán csökkent, aztán megint nőtt az intenzitása, kb hárompercenként. Ez még nem AZ! - gondolám naivan.
Háttérinformáció: informálódva könyvekből előkészültem mindenféle időpazarló technikával az első pár vajúdős órára, amikor 15, 10, 8 és hasonló percenként jön egy kontrakció. Megvolt előre az Elfújta a szél film, ropogtatnivalók és a nővéreknek szánt muffinalapanyag, amit majd megsütök illetve bőröndbe bedobandó cucc. Ezzel eltelik jó 6 óra, fel vagyok készülve.
Felébresztem Sanjay-t, mérje az időt, hátha mégis arról van szó: 3/4 percenként, egy perces összehúzódás. A harmadik ilyen után mondom neki, hogy ejsze szülök, ő meg aranyosan megjegyzi, hogy akkor ő most alszik még egy órát. Sőt, az én anyám! Hozza azonnal a telefont, dúlát felhivni, mert a bába utasitásai szerint egy óra után hivjam, öt perces fájásokkal, de olyan nem is volt, most mi legyen. Hivom a dúlánkat, félreérti, háromszor kérdez rá és még úgy sem hiszi, hogy tényleg most kezdtük és igy. A bába-doki detto, mondja, hogy azért kijön. Ez már négy fele volt, én beszöktem valamikor a kádba és próbálgatom a hipnobébi stratégiákat. Ötkor érkezik a diszkiséret, három centinél vagyok - nem akartam belső vizsgálatot eredetileg, de ott akkor tudni akartuk mindannyian, mi újság van, akkor már két órája hárompercesekkel. Próbálja a dúla ajánlani a szülőszéket, TENS masinát, masszázst, és a hipnobébi felvételek bevetését, de annyira nem akartam semmit, hogy az már fájt, csak annyit szólok, hogy hagyjanak békén és ne érjen hozzám senki, semmi. Előreugrok, de el kell mondanom, hogy minden után és alatt is szerintem nagyon intenzivek voltak a fájások, de nem fájt borzasztóan sosem, inkább bosszantó volt, hogy az igéret szerinti fájdalommentes szünetek nem léteztek, csak kevésbé fát a kontrakciók közt, nem volt igazán hullámjellege az egésznek. Annak ellenére, hogy nem hallgattam a hipnofelvételeket és tudatosan nem lazitottam, nagyon jól ment minden, nem feszitettem meg magam és az egész szülés alatt valami lebegő-hipnotikus állapotban voltam. Ez ment tovább kilencig, amikor megérkezett a fotós (dúlánk ismerőse, ingyen, portfolio kiépités céljából kérte, hogy fotózhassan - remek döntés volt, hogy beleegyeztünk). És innen jöttek a képek, a bába-doki aludt a kanapén, a dúla és Sanjay felváltva győzködtek, hogy egyek és igyak meg pihentek. Nekem az idő tizszer gyorsabban járt, csak repültek az órak, amig 11 kor azt ajanlotta mindenki, hogy most már közel vagyunk, és mehetünk a kórházba. A kocsiban nagyon szar volt, azt meghagyom, és a parkolóban is. Most már az zavar, hogy nem erősködött senki, hogy öltözzek fel: amugy pizsamásan, kócosan mentem be, mert akkor nagyon hidegen hagyott, most meg kicsit szégyellem, hogy néztem ki. Akkor már kb 8 órája vajúdtam intenzivel, talán ez mentesit a felelősség alól. És most a képek, mert folytatás később következik.
Először is leirnám magát a szülést, valszeg több részletben. Engem mindig is érdekelt mások szüléstörténete, minél részletesebb, annál jobban, ezért veszem a narcisztikus fáradtságot. ez igy nem is teljesen igaz: inkább az van, hogy a barátaim szinte mind több óra repülőutra vannak tőlem, és őszintén nagyon kikivánkozik belőlem a sztori. Én igy dolgozom fel.
Március 15-én letelt a 40 hét, és estefele kicsit aggódva gondoltam arra, hogy most aztán mindenki cseszegetni fog, mikor inditják be. Apum már hamarabb is érdeklődött, mikor lesz már meg a baba, és most már akár be is indithatnák, mert majdnem ott vagyunk. Én meg a császár nagyobb esélye miatt azt semmiképpen sem akartam - háhá mondhatná most valaki - micsoda irónia, de erről majd később. Másnapra, hétfőre virradó éjjel háromkor felébredtem, ami nem volt különös. Ami igen, az az, hogy mintha görcsölt volna a hasam. Aztán csökkent, aztán megint nőtt az intenzitása, kb hárompercenként. Ez még nem AZ! - gondolám naivan.
Háttérinformáció: informálódva könyvekből előkészültem mindenféle időpazarló technikával az első pár vajúdős órára, amikor 15, 10, 8 és hasonló percenként jön egy kontrakció. Megvolt előre az Elfújta a szél film, ropogtatnivalók és a nővéreknek szánt muffinalapanyag, amit majd megsütök illetve bőröndbe bedobandó cucc. Ezzel eltelik jó 6 óra, fel vagyok készülve.
Felébresztem Sanjay-t, mérje az időt, hátha mégis arról van szó: 3/4 percenként, egy perces összehúzódás. A harmadik ilyen után mondom neki, hogy ejsze szülök, ő meg aranyosan megjegyzi, hogy akkor ő most alszik még egy órát. Sőt, az én anyám! Hozza azonnal a telefont, dúlát felhivni, mert a bába utasitásai szerint egy óra után hivjam, öt perces fájásokkal, de olyan nem is volt, most mi legyen. Hivom a dúlánkat, félreérti, háromszor kérdez rá és még úgy sem hiszi, hogy tényleg most kezdtük és igy. A bába-doki detto, mondja, hogy azért kijön. Ez már négy fele volt, én beszöktem valamikor a kádba és próbálgatom a hipnobébi stratégiákat. Ötkor érkezik a diszkiséret, három centinél vagyok - nem akartam belső vizsgálatot eredetileg, de ott akkor tudni akartuk mindannyian, mi újság van, akkor már két órája hárompercesekkel. Próbálja a dúla ajánlani a szülőszéket, TENS masinát, masszázst, és a hipnobébi felvételek bevetését, de annyira nem akartam semmit, hogy az már fájt, csak annyit szólok, hogy hagyjanak békén és ne érjen hozzám senki, semmi. Előreugrok, de el kell mondanom, hogy minden után és alatt is szerintem nagyon intenzivek voltak a fájások, de nem fájt borzasztóan sosem, inkább bosszantó volt, hogy az igéret szerinti fájdalommentes szünetek nem léteztek, csak kevésbé fát a kontrakciók közt, nem volt igazán hullámjellege az egésznek. Annak ellenére, hogy nem hallgattam a hipnofelvételeket és tudatosan nem lazitottam, nagyon jól ment minden, nem feszitettem meg magam és az egész szülés alatt valami lebegő-hipnotikus állapotban voltam. Ez ment tovább kilencig, amikor megérkezett a fotós (dúlánk ismerőse, ingyen, portfolio kiépités céljából kérte, hogy fotózhassan - remek döntés volt, hogy beleegyeztünk). És innen jöttek a képek, a bába-doki aludt a kanapén, a dúla és Sanjay felváltva győzködtek, hogy egyek és igyak meg pihentek. Nekem az idő tizszer gyorsabban járt, csak repültek az órak, amig 11 kor azt ajanlotta mindenki, hogy most már közel vagyunk, és mehetünk a kórházba. A kocsiban nagyon szar volt, azt meghagyom, és a parkolóban is. Most már az zavar, hogy nem erősködött senki, hogy öltözzek fel: amugy pizsamásan, kócosan mentem be, mert akkor nagyon hidegen hagyott, most meg kicsit szégyellem, hogy néztem ki. Akkor már kb 8 órája vajúdtam intenzivel, talán ez mentesit a felelősség alól. És most a képek, mert folytatás később következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése