Ember, ki ide belépsz hagyj fel minden reménnyel

Megjöttek anyósék. És ezzel a mondattal zárnám is soraimat - ha szerencsém van erre az évre, ha nincs, egész életemre. :) Azért ennyire nem dramatikus a helyet, csak viccelek.

Augusztus 15-én megjött anyósom, Sanjay egyedülálló nagynénje (ők ketten nővérek, elválaszthatatlanok: aranyos lenne, ha maradt volna bennem egy csipetnyi érzék ehhez) illetve a bátyjuk 25 éves lánya. Ettől fogva csak igy lesznek emlegetve: anyóspajtás, kibaszott nagynéni (nem én találtam ki a megnevezést, igy fut az én családomban) és a sógornő. Az első kettő november 8-ig marad, sógornő után szeptemberben jön az apja. És most, ahogy Alizt egyszer, követhettek pár hétig engem a nyúlüregbe. Mert ha megdöglött az én kecském nehogy már másnak legyen egy jó napja.

Szóval, a tipikus indiai nőhöz képest is gyámoltalanabbak. Erről tudtunk, igy a fiuk rendezett nekik speckó segitséget, vagyis cukorbeteg nagynénit kerekesszékkel szállitották a reptéren belül, a többi meg ugye részesült plusz irányitásban. Természetesen Amszterdamba érve elfogyott a szerencsénk  türelmük és gyalog mentek összeszedni a poggyászt, sőt, jó ötletnek tartották a mozgó járda segitségét igénybe venni. Helyesen gondoljátok, ipari esés lett a következménye. Ez este volt, másnap reggel a sűrgősségin talált oldalbordadonorral, kiscápával és kib. nagynénivel. Az orvos elmondta, hogy itt zúzódásról van szó, és hazaküldött fájdalomcsillapitóval. Kölcsönöztünk járókeretet, bevásároltunk paracetamolt és ibuprofent, és gondoltuk ennyi volt. Nyilván nem ennyi volt, mert ő azóta is emlegeti, hogy talán kellene kötözni (mi a francért?), kellene több gyógyszer (abszolút maximumot kapja igy is) és kellene egy műtét (WTF???). Sajnos utolsó kettőt nem tudjuk elrendezni, bár erősen meggondoltuk, hogy bevisszük a kórházba és humanitárius okokra hivatkozva kieszközöljük, hogy üssék már ki két órára, ami alatt mi jól beebédelünk.

Folyt. köv. (#sweetbabyjesusthiswillneverend)

Testkép blog margójára

http://thebodyloveblog.tumblr.com/post/32881501880/warning-picture-might-be-considered-obscene

Komolyan meggondoltam, hogy listát irok azokról én is, akik mehetnek tőlem melegebb éghajlatra. De mégsem teszem, nem érdemlik meg. Tudod, mit? Nem vagyok egy hétszépség. Sem testalkatilag, sem arcban, sem semmiben. Az emberek többsége azzal ir le, hogy "aranyos" vagyok, ami kódnév szinte minden 10 év fölötti "nemszép, de végülis nem rusnya, és megvan minden fontos testrésze" lányra.  Ezt fiuknál Dezsőkének szokták ugye nevezni. És most elmondom min fogok dolgozni ezentúl. Hogy ezt elfogadjam, hogy kihozzam magambúl amit tudok, és ne csak úgy nézzek a tükörbe, mint egy féligkész szobor, akin ha ezt-azt átfaragnak még, akkor szépnek is lehetne nyilvánitani.

Nem tudom, hogy fog sikerülni, ha egyáltalán fog. Ami most nagyon segit az a kicsi fiam, aki leszarja a világot, és tőle akár nyolc táska is lehet a szemem alatt, ő akkor is úgy fogad mindig, mintha én lennék a világ legvagányabb embere. Echo detto.
Miután megszületett Dani jöttem rá, hogy nem azt akarom megtanitani neki, hogy egy nő vagy férfi csak akkor értékes, ha szép, vagy legalábbis igyekszik mindent megtenni, hogy kinézetre a lehető legjobbat kihozza magából. Én őt akkor is szeretni fogom, ha bazi nagy szakállt növeszt, amin algák élnek és 12 éves korára megkopaszodik. Megérdemli, hogy szeressék és elfogadják olyannak, amilyen lenni akar és amilyennek lenni sikerül pont akkor. Eddig sem számitottak a külsőségek annyira, de most aztán egyáltalán. Szeretném, ha megtanulná, hogy szabad nem szép lenni. Szabad nem perecbe görbülni, és azért persze nem ideális ha elhagyja magát valaki, de érthető, ha vizsgaidőszakban pl nincs rajtad smink vagy nem borotválkozol mindennap. Vagy nem viselsz magassarkút, bármennyire is javitana a lábad kinézetén, mert borzasztóan fájdalmas. A szivem szakadna meg, ha azt mondaná nekem 20 év mulva, hogy nem vesz fel egy szép inget, mert úgyis kár olyan gyönyörű dolgot rápazarolni. (Volt egy meseszép ajándekba kapott alkalmi ruhám, amit vagy 7 év után úgy adtam tovább, hogy sosem hordtam. Mert olyan nagyon jól nézett volna ki rajtam - ha kicsit is vékonyabb a combom és csipőm. Ezzel a felkiálltással kaptam ajándékban, ezzel is tartogattam - majd ha sikerül 5 kilót fogyni ezekről a tesrészekről. Továbbadtam, mert csak a sirás kerülgetett, ha láttam. Bánom most már nagyon, fel kellett volna venni.) Az én szeretett gyermekem, akitől felragyog a nap, érezze úgy is magát! És ez a gondolat szépen lassan gyökeret ver: én is megérdemlem azt, hogy olyan lehessek, aki sikerül most éppen. 

Testkép(zavar?)

Amig Danit vártam meglepően kevéssé zavart a kinézetem. Nem arra értem, hogy nem törődtem vele, hanem arra, hogy az elvártakkal ellentétben csak pár nap volt, mikor igazán naaaagynak éreztem magam, az idő többi részében egészen elégedett voltam a külsőmmel. Szerencsém volt, először életemben: a várandósság első felében fogytam vagy 4 kilót, és később is nagyon kevés jött rám, és minusszal zártam azt a kilenc hónapot.

Furcsa, mert az egész családom - ahogyan szomorúan emlegetjük - már a szakácskönyvbe beletekintve hizik 2 kilót. Nem vagyok kivétel, szerintem a genetikai lutrin kinézet szempontjából nagyon rövidet húztam. Ha apum óriási orrát is elörököltem volna, akkor már nem is lehetne jobb. Ezt párositva egy pocsék testképpel és önbizalommal teljes az öröm. Igy azt vártam, hogy abban az időszakban, amit mindenki a bálnaságról, sztriákról, lógó mellekról, dagadt bokáról ismer még pocsékabbul fogom magam érezni. Nem igy lett, és hálát adok az Istennek érte.

Sajnos minden csoda három napig tart, és mostanában észrevettem magamon, mennyire máshogy nézek tükörbe. Valahogy eltűnt a rózsaszin köd, vagy mi, mert kezdtem a jólismert utálkozós arckifejezésemet látni magamon, miközben öltözök reggel. Nem tudnék egy szép dolgot mutatni magamon. Azt olvastam erről tegnap, hogy ilyen tájban, tehát 5-7 hónap posztpartum érzik az anyukák legcsúnyábbnak új testüket. Lehet benne valami.

De ezek csak a tények. A legtöbb ember, és az én belső kis hangom is, most azt kiabálja magában, hogy fogjak neki sportolni, figyeljek jobban az étkezésre, és hamarosan lesz egy testem, amit szeretni fogok. Frászt. Azzal teljesen egyetértek, hogy ezt az egészségesebb életmódot be KELL vezessem, minél hamarabb, és igenis le kellene vagy 15 kilót adjak. DE, mondom én ezt most nektek, higgyétek el: ettől nagyon kevés embernek változik meg a testképe.

25 kilóval könnyebb voltam 18 éves koromban, és utáltam magam éppen igy, kövérnek tartottam magam, és nem csak én. Édesapám - aki nem mellesleg rajongásig szeret, ne értsetek félre - nem hitte el nekem akkoriban, hogy a testtömegindexem 21, meg volt valamiért győződve, hogy a duci kategóriába kell essek. A család többi tagja is mindig emlegette, hogy vigyázni kell az evéssel, meg ha csak egy kicsit mozognék mennyivel jobb lenne. Igazuk volt? Persze. Segitett? Nem. Sosem felejtem el, hogy egy barátnőm nagymamája nem emlékezvén a nevemre a lányok köréből úgy utalt rám, hogy az a kis kövér.

Az osztályban is mindig a "ducik" között voltam. Kétbalkezes, kétballábas vagyok, tehát a tornaóra csak a pirosháromszöges napokon volt elviselhető, máskor rettegtem már előre, mivel fog megszégyeniteni a tornatanár. Lassabban futottam, mint a többiek. Nem tudtam a labdával célozni, ha az életem múlott volna rajta. Az volt mindig az érzésem, hogy mindenki engem bámul és magában kacag rajtam. Tudom ma már, hogy ez életkori sajátosság. Azt még most sem tudom, hogy egy pedagógus hogy verheti le minden frusztráltságát a diákokon, csak mert ő az erősebb - ebben az esetben érzemileg. Tanár úr elérte, hogy a lányok nagy részének komoly megerőltetés, hogy kimozduljon a házból mozogni, és kevesen érzik igazán jól magukat a bőrükben ahhoz, hogy ezt versenyszinten műveljék. Gratulálok hozzá.

Valakitől olvastam egyszer, hogy először meg kell szeresd a testedet, és csak azután várhatod el, hogy besegitsen önmaga megváltoztatásában. Hosszú út van még addig.

Don't touch my baby :)

Furcsák néha az emberek :). Egyre több storit olvasok, ahol az anyukák vagy apukák kendőben-hordozóban levő gyerekeit is agyontapenyolták a vadidegenek itt-ott. Leszögeznék valamit: engem terhesség alatt sem zavart, sőt, ha a pocakomat megsimogatta valaki, és most is teljesen megértem, ha a babaszagú, pihepuha csecsemőt valaki meg akarja simizni. DE. Hadd legyen ez az én választásom, kérdezzenek meg már róla, mielőtt kinyújtják a kezüket. Van, aki a hormonok meg a saját személyisége miatt egyszerűen nem állhatja, ha más mancsát kell a terhes hasáról rendszeresen lepiszkálja, és olyan is van, hogy pl. a koraszülött babát szeretnéd fertőtlenitett közegben tartani egy ideig. Szived joga, a te tested, a gyereked teste, egyáltalán nem köztulajdon.

Kicsi zárójelben: azt is meg kellene szoknia a felnőttek nagyrészének, hogy attól, mert valaki még kicsi, nem kell közszemlére tegye semmilyen testrészét mutogatás céljából, és nem kötelező semmilyen érintkezés sem. Nem majom a cirkuszban. Lásd: ha el akar bújni a szülei mögött, miért kell kirángatni, hogy mutassa a csinos pofikáját, fogjon erőszakkal kezet, engedje, hogy csipkedjék az arcát és feltétlenül puszilja meg a nagymamát? Valahogy a személyes tér csak felnőttkorban elfogadott fogalom, és úgy tűnik még akkor sem mindig. Nagytatám huga most, betegen, gyengén esett át egy kolonoszkópián és nem hogy magában a körteremben nincs függöny, de az ablakkeretet közben nyugisan festették a mesterek, és meg sem gondolta senki édesanyámon kivül, hogy attól, mert valaki idős, beteg és el lesz altatva, még joga van a szeméremhez és talán nem szeretné a csóré alfelét vadidegen festőknek mutogatni.

Mindenesetre én ezekben a dolgokban nagyon "pro-choice"-os vagyok. Adjuk meg a jogot mindenkinek, kicsinek nagynak nőnek férfinak hogy maga döntse el, mit oszt meg a testéből a társadalom mely tagjaival. Ha valaki hijjabban akar járni, az pont olyan OK, mint az, aki szeretne sátor nélkül szoptatni. (ez volnék én, nagyon utálom magamon a 2 méter plusszot, és kényelmetlen is. akinek nem tetszik, forduljon el)

És most még valami, ami ezzel kapcsolatban nagyon megnevettetett: