Amig Danit vártam meglepően kevéssé zavart a kinézetem. Nem arra értem, hogy nem törődtem vele, hanem arra, hogy az elvártakkal ellentétben csak pár nap volt, mikor igazán naaaagynak éreztem magam, az idő többi részében egészen elégedett voltam a külsőmmel. Szerencsém volt, először életemben: a várandósság első felében fogytam vagy 4 kilót, és később is nagyon kevés jött rám, és minusszal zártam azt a kilenc hónapot.
Furcsa, mert az egész családom - ahogyan szomorúan emlegetjük - már a szakácskönyvbe beletekintve hizik 2 kilót. Nem vagyok kivétel, szerintem a genetikai lutrin kinézet szempontjából nagyon rövidet húztam. Ha apum óriási orrát is elörököltem volna, akkor már nem is lehetne jobb. Ezt párositva egy pocsék testképpel és önbizalommal teljes az öröm. Igy azt vártam, hogy abban az időszakban, amit mindenki a bálnaságról, sztriákról, lógó mellekról, dagadt bokáról ismer még pocsékabbul fogom magam érezni. Nem igy lett, és hálát adok az Istennek érte.
Sajnos minden csoda három napig tart, és mostanában észrevettem magamon, mennyire máshogy nézek tükörbe. Valahogy eltűnt a rózsaszin köd, vagy mi, mert kezdtem a jólismert utálkozós arckifejezésemet látni magamon, miközben öltözök reggel. Nem tudnék egy szép dolgot mutatni magamon. Azt olvastam erről tegnap, hogy ilyen tájban, tehát 5-7 hónap posztpartum érzik az anyukák legcsúnyábbnak új testüket. Lehet benne valami.
De ezek csak a tények. A legtöbb ember, és az én belső kis hangom is, most azt kiabálja magában, hogy fogjak neki sportolni, figyeljek jobban az étkezésre, és hamarosan lesz egy testem, amit szeretni fogok. Frászt. Azzal teljesen egyetértek, hogy ezt az egészségesebb életmódot be KELL vezessem, minél hamarabb, és igenis le kellene vagy 15 kilót adjak. DE, mondom én ezt most nektek, higgyétek el: ettől nagyon kevés embernek változik meg a testképe.
25 kilóval könnyebb voltam 18 éves koromban, és utáltam magam éppen igy, kövérnek tartottam magam, és nem csak én. Édesapám - aki nem mellesleg rajongásig szeret, ne értsetek félre - nem hitte el nekem akkoriban, hogy a testtömegindexem 21, meg volt valamiért győződve, hogy a duci kategóriába kell essek. A család többi tagja is mindig emlegette, hogy vigyázni kell az evéssel, meg ha csak egy kicsit mozognék mennyivel jobb lenne. Igazuk volt? Persze. Segitett? Nem. Sosem felejtem el, hogy egy barátnőm nagymamája nem emlékezvén a nevemre a lányok köréből úgy utalt rám, hogy az a kis kövér.
Az osztályban is mindig a "ducik" között voltam. Kétbalkezes, kétballábas vagyok, tehát a tornaóra csak a pirosháromszöges napokon volt elviselhető, máskor rettegtem már előre, mivel fog megszégyeniteni a tornatanár. Lassabban futottam, mint a többiek. Nem tudtam a labdával célozni, ha az életem múlott volna rajta. Az volt mindig az érzésem, hogy mindenki engem bámul és magában kacag rajtam. Tudom ma már, hogy ez életkori sajátosság. Azt még most sem tudom, hogy egy pedagógus hogy verheti le minden frusztráltságát a diákokon, csak mert ő az erősebb - ebben az esetben érzemileg. Tanár úr elérte, hogy a lányok nagy részének komoly megerőltetés, hogy kimozduljon a házból mozogni, és kevesen érzik igazán jól magukat a bőrükben ahhoz, hogy ezt versenyszinten műveljék. Gratulálok hozzá.
Valakitől olvastam egyszer, hogy először meg kell szeresd a testedet, és csak azután várhatod el, hogy besegitsen önmaga megváltoztatásában. Hosszú út van még addig.
Furcsa, mert az egész családom - ahogyan szomorúan emlegetjük - már a szakácskönyvbe beletekintve hizik 2 kilót. Nem vagyok kivétel, szerintem a genetikai lutrin kinézet szempontjából nagyon rövidet húztam. Ha apum óriási orrát is elörököltem volna, akkor már nem is lehetne jobb. Ezt párositva egy pocsék testképpel és önbizalommal teljes az öröm. Igy azt vártam, hogy abban az időszakban, amit mindenki a bálnaságról, sztriákról, lógó mellekról, dagadt bokáról ismer még pocsékabbul fogom magam érezni. Nem igy lett, és hálát adok az Istennek érte.
Sajnos minden csoda három napig tart, és mostanában észrevettem magamon, mennyire máshogy nézek tükörbe. Valahogy eltűnt a rózsaszin köd, vagy mi, mert kezdtem a jólismert utálkozós arckifejezésemet látni magamon, miközben öltözök reggel. Nem tudnék egy szép dolgot mutatni magamon. Azt olvastam erről tegnap, hogy ilyen tájban, tehát 5-7 hónap posztpartum érzik az anyukák legcsúnyábbnak új testüket. Lehet benne valami.
De ezek csak a tények. A legtöbb ember, és az én belső kis hangom is, most azt kiabálja magában, hogy fogjak neki sportolni, figyeljek jobban az étkezésre, és hamarosan lesz egy testem, amit szeretni fogok. Frászt. Azzal teljesen egyetértek, hogy ezt az egészségesebb életmódot be KELL vezessem, minél hamarabb, és igenis le kellene vagy 15 kilót adjak. DE, mondom én ezt most nektek, higgyétek el: ettől nagyon kevés embernek változik meg a testképe.
25 kilóval könnyebb voltam 18 éves koromban, és utáltam magam éppen igy, kövérnek tartottam magam, és nem csak én. Édesapám - aki nem mellesleg rajongásig szeret, ne értsetek félre - nem hitte el nekem akkoriban, hogy a testtömegindexem 21, meg volt valamiért győződve, hogy a duci kategóriába kell essek. A család többi tagja is mindig emlegette, hogy vigyázni kell az evéssel, meg ha csak egy kicsit mozognék mennyivel jobb lenne. Igazuk volt? Persze. Segitett? Nem. Sosem felejtem el, hogy egy barátnőm nagymamája nem emlékezvén a nevemre a lányok köréből úgy utalt rám, hogy az a kis kövér.
Az osztályban is mindig a "ducik" között voltam. Kétbalkezes, kétballábas vagyok, tehát a tornaóra csak a pirosháromszöges napokon volt elviselhető, máskor rettegtem már előre, mivel fog megszégyeniteni a tornatanár. Lassabban futottam, mint a többiek. Nem tudtam a labdával célozni, ha az életem múlott volna rajta. Az volt mindig az érzésem, hogy mindenki engem bámul és magában kacag rajtam. Tudom ma már, hogy ez életkori sajátosság. Azt még most sem tudom, hogy egy pedagógus hogy verheti le minden frusztráltságát a diákokon, csak mert ő az erősebb - ebben az esetben érzemileg. Tanár úr elérte, hogy a lányok nagy részének komoly megerőltetés, hogy kimozduljon a házból mozogni, és kevesen érzik igazán jól magukat a bőrükben ahhoz, hogy ezt versenyszinten műveljék. Gratulálok hozzá.
Valakitől olvastam egyszer, hogy először meg kell szeresd a testedet, és csak azután várhatod el, hogy besegitsen önmaga megváltoztatásában. Hosszú út van még addig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése