Ember, ki ide belépsz hagyj fel minden reménnyel

Megjöttek anyósék. És ezzel a mondattal zárnám is soraimat - ha szerencsém van erre az évre, ha nincs, egész életemre. :) Azért ennyire nem dramatikus a helyet, csak viccelek.

Augusztus 15-én megjött anyósom, Sanjay egyedülálló nagynénje (ők ketten nővérek, elválaszthatatlanok: aranyos lenne, ha maradt volna bennem egy csipetnyi érzék ehhez) illetve a bátyjuk 25 éves lánya. Ettől fogva csak igy lesznek emlegetve: anyóspajtás, kibaszott nagynéni (nem én találtam ki a megnevezést, igy fut az én családomban) és a sógornő. Az első kettő november 8-ig marad, sógornő után szeptemberben jön az apja. És most, ahogy Alizt egyszer, követhettek pár hétig engem a nyúlüregbe. Mert ha megdöglött az én kecském nehogy már másnak legyen egy jó napja.

Szóval, a tipikus indiai nőhöz képest is gyámoltalanabbak. Erről tudtunk, igy a fiuk rendezett nekik speckó segitséget, vagyis cukorbeteg nagynénit kerekesszékkel szállitották a reptéren belül, a többi meg ugye részesült plusz irányitásban. Természetesen Amszterdamba érve elfogyott a szerencsénk  türelmük és gyalog mentek összeszedni a poggyászt, sőt, jó ötletnek tartották a mozgó járda segitségét igénybe venni. Helyesen gondoljátok, ipari esés lett a következménye. Ez este volt, másnap reggel a sűrgősségin talált oldalbordadonorral, kiscápával és kib. nagynénivel. Az orvos elmondta, hogy itt zúzódásról van szó, és hazaküldött fájdalomcsillapitóval. Kölcsönöztünk járókeretet, bevásároltunk paracetamolt és ibuprofent, és gondoltuk ennyi volt. Nyilván nem ennyi volt, mert ő azóta is emlegeti, hogy talán kellene kötözni (mi a francért?), kellene több gyógyszer (abszolút maximumot kapja igy is) és kellene egy műtét (WTF???). Sajnos utolsó kettőt nem tudjuk elrendezni, bár erősen meggondoltuk, hogy bevisszük a kórházba és humanitárius okokra hivatkozva kieszközöljük, hogy üssék már ki két órára, ami alatt mi jól beebédelünk.

Folyt. köv. (#sweetbabyjesusthiswillneverend)