Alig hiszem el, hogy három hete jöttünk haza, és már tervezem is a továbbállást. :) 22,-én wizzairrel Kolozsváron leszek már ilyenkor. Egyrészt örülök, mert régen nem láttam a családot, az öcsémet, a kutyát meg a barátokat. Másrészt bosszant, hogy Sanjay megint nem tud jönni. A súly essen a hülye román rendszerbe. Meg az indiaiba is, ahol 3 hónapot kell várni egy új útlevélre, ergo nem tudjuk beadni a letelepedési papirokat, meghosszabbitani a tartózkodást és ebből következőleg a vizumnak is lőttek. Jó a weboldaluk, frissitik rendesen, pl az utolsó frissités már november 21. én megvolt. Ja, bürökrácia.
Ezenkivül látom a fényt az alagút végén, ami nagyon jó. Pocsék pár hét után sokkal jobban érzem magam, látszik a házon is, hogy nagyobb a rend. Amire borzasztóan büszke vagyok, az az, hogy terjed a hirem (jóhirem!) és ezen a héten csak három új kliens jelentkezett be. Ha megsegit a Jóisten, összegyüjtöm tiszta egyedül még két hét alatt az ajándékra valót. Mi azt szoktuk otthon csinálni már évek óta, hogy megbeszéljük kinek mi kellene, és összeadja a család. Általában egy emberkére helyezzük a hangsúlyt, pl most nénémen a sor, akinek fél éve megdöglött a laptopja, és apumén dolgozik amikor tud. Sajnos ez messze sem ideális, biztos nagyon fog örülni egy sajátnak. Most az is bejött viszont, hogy anyukám ősöreg porszivóját (még Feri bácsi barátjuktól kaptak 2009-ben használtan - Isten nyugtassa, mennyit segitett. Nyáron vitte el a rák. Sosem tudtam elbúcsúzni. Nem volt fiatal, de a halál sosem jön jókor.) le kell cserélni. Ahányszor porszivózok otthon, mindig szitkozódok és eszembe jut valamelyik standupos beszólása, miszerint úgy sziv az a gép, mint ahogy 90 éves nénikék elfújják a tortát. Ez szegénynek a tüdőkapacitása. Úgyhogz eldöntöttük családilag, anyum porszivót kap. Apum szokás szerint valami szerszámot kért, amivel barkácsolni lehet. Használja is őket rendesen, azt megadom neki. Mindent egybevetve örülök, hogy nem kellett kivegyünk a spórolt pénzünkből, és hogy végre igazán hasznára lehetek a családomnak, Sanjay hozzájárulása nélkül is. Amilyen aranyos mindig összeszed édességet, sajtot, kakaót ipari mennyiségben, nagymamám mindig kap egy elegáns doboz bonbont, de olyan jó érzés, hogy a munkámnak látom a gyümölcsét kézzelfogható dolgok, hasznos ajándékok formájában. Másként nézegethetem a biztositások kifizetett számláit, és az is jó érzés, de mégsem ugyanakkora. Talán mégis felnőttem valahol egy kicsit, mert sokkal, de sokkal jobban érdekel az, hogyan bontják ki a szeretteim az ajándékokat, mint hogy a sajátomba kukucskálnék. :)
Plusz még egy rövid hirértékű dolog: végre bementem a szemészhez hirtelen felindulásból és az előzetes mérés már azt mutatta, kell a szemüveg. Vagyis -1,25 és -1,00 szemekkel járok a világban én, akinek még nem régen tökéletes látása volt...Igaza volt az oldalbordadonornak, ahogy a szemem elé nyomták a megfelelő lencsét, egész tiszta lett a világ. Kicsit szomorú, de megvigasztalt, hogy vagány keretek közül válogathattam, a biztositó kifizet egy szemüveget háromévente, és most a szemészet a másodikat ingyen adja. Magyarán 17-én hazahozhatom a két csini szemüvegemet. És egészen nehéz eset leszek tőle. Hiába öregszünk, ugye? :)
Ezenkivül látom a fényt az alagút végén, ami nagyon jó. Pocsék pár hét után sokkal jobban érzem magam, látszik a házon is, hogy nagyobb a rend. Amire borzasztóan büszke vagyok, az az, hogy terjed a hirem (jóhirem!) és ezen a héten csak három új kliens jelentkezett be. Ha megsegit a Jóisten, összegyüjtöm tiszta egyedül még két hét alatt az ajándékra valót. Mi azt szoktuk otthon csinálni már évek óta, hogy megbeszéljük kinek mi kellene, és összeadja a család. Általában egy emberkére helyezzük a hangsúlyt, pl most nénémen a sor, akinek fél éve megdöglött a laptopja, és apumén dolgozik amikor tud. Sajnos ez messze sem ideális, biztos nagyon fog örülni egy sajátnak. Most az is bejött viszont, hogy anyukám ősöreg porszivóját (még Feri bácsi barátjuktól kaptak 2009-ben használtan - Isten nyugtassa, mennyit segitett. Nyáron vitte el a rák. Sosem tudtam elbúcsúzni. Nem volt fiatal, de a halál sosem jön jókor.) le kell cserélni. Ahányszor porszivózok otthon, mindig szitkozódok és eszembe jut valamelyik standupos beszólása, miszerint úgy sziv az a gép, mint ahogy 90 éves nénikék elfújják a tortát. Ez szegénynek a tüdőkapacitása. Úgyhogz eldöntöttük családilag, anyum porszivót kap. Apum szokás szerint valami szerszámot kért, amivel barkácsolni lehet. Használja is őket rendesen, azt megadom neki. Mindent egybevetve örülök, hogy nem kellett kivegyünk a spórolt pénzünkből, és hogy végre igazán hasznára lehetek a családomnak, Sanjay hozzájárulása nélkül is. Amilyen aranyos mindig összeszed édességet, sajtot, kakaót ipari mennyiségben, nagymamám mindig kap egy elegáns doboz bonbont, de olyan jó érzés, hogy a munkámnak látom a gyümölcsét kézzelfogható dolgok, hasznos ajándékok formájában. Másként nézegethetem a biztositások kifizetett számláit, és az is jó érzés, de mégsem ugyanakkora. Talán mégis felnőttem valahol egy kicsit, mert sokkal, de sokkal jobban érdekel az, hogyan bontják ki a szeretteim az ajándékokat, mint hogy a sajátomba kukucskálnék. :)
Plusz még egy rövid hirértékű dolog: végre bementem a szemészhez hirtelen felindulásból és az előzetes mérés már azt mutatta, kell a szemüveg. Vagyis -1,25 és -1,00 szemekkel járok a világban én, akinek még nem régen tökéletes látása volt...Igaza volt az oldalbordadonornak, ahogy a szemem elé nyomták a megfelelő lencsét, egész tiszta lett a világ. Kicsit szomorú, de megvigasztalt, hogy vagány keretek közül válogathattam, a biztositó kifizet egy szemüveget háromévente, és most a szemészet a másodikat ingyen adja. Magyarán 17-én hazahozhatom a két csini szemüvegemet. És egészen nehéz eset leszek tőle. Hiába öregszünk, ugye? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése