A nagy Gatsby

Nem is olyan régen újraolvastam Scott Fitsgerald A nagy Gatsby cimű regényét. Ma, figyelemelterelésképpen a filmet is megnéztem, vagyis majdnem, mert az utolsó pár perc elmaradt. Nem baj, meglesz az is.

Az apropó a legújabb adaptáció volt, ami jövő januárban kerül mozikba. Leonardo DiCaprio kapta a főszerepet benne, és az előzetes igencsak grandiózus filmet igér. A klasszikusabb 1974-es verzió messze sem ekkora költségvetéssel készült, viszont ott van benne Robert Redford és Mia Farrow.

Most vitatkozhatunk, hogy ki mit tart fontosnak egy film adaptációnál, én a hangulatot és a cselekményt. Azt úgy sem garantálja senki, hogy pont úgy fogják a szereplőket kiválogatni, ahogy azt én elképzeltem eredetileg.
A regény viszonylag rövid, és elég vontatott mai szemmel nézve. Aki szereti a klasszikus hangulatú műveket, annak viszont biztos be fog jönni. A narrátor Nick Carraway, a történet az amerikai jazz korszakban, a 20-as években játszódik, Nick pedig elmeséli. Jay Gatsby életének története az utolsó lapig állandóan változik, biztosat csak akkro tudunk meg. A lényeg az, hogy fiatal, pénztelen katonatisztként talalkozik Daisyvel, egy gazdag családból való fiatal lánnyal. Ő háborúba indul, Daisy ugyan megigéri hogy várni fogja, de a családja és a társadalom nyomására mégiscsak a könnyebb utat választja és hozzámegy a gazdag, jóképű Tomhoz. A cselekmény pár év múlva játszódik. Gatsby különböző, nem teljesen kóser üzletekből meggazdagszik, és keresi Daisyt, akinek közben gyereke is született. Mind you, nem igazán érdekel senkit ott az a gyerek, de hát ez a könyv a társadalmi morálok hanyatlásáról is szól. Az egykori szerelmesek összetalálkoznak, de most nem lövöm le a poént. Amit érdemes tudni, az az, hogy a regény nem szerelmes sztori. Társadalomkritika inkább. Vagy karakterkritika... nem is tudom.

Mindenki máshogy olvassa ezt a könyvet szerintem, ezért lett a film olyan más. Nem rossz, sőt, nagyon megéri megnézni, de nagyon más. Újraolvasva Gatsby egy meg nem értett, szerény, udvarias, sőt, egyenesen félszeg embernek tűnik, aki akkor válik bármivé, ha azzal szerelméhez juthat. Ezért nem is választanám én egy Robert Redford kaliberű szinészt Gatsbyként. Gatsby éppen azért a Nagy, mert izig-vérig ártatlan, jólelkű ember, aki ugyanazzal a mosollyal akár embert is ölne. Feláldozza mindenét, szemrebbenés nélkül életét, szabadságát, jóhirét, gúny tárgyává teszi magát, és teljesen hiján van mindenféle erkölcsi normának, ha Daisyről van szó. Nem feladja az elveit, nem kell félreérteni. Szerintem Gatsbynek nincsenek is elvei. valahogy olyan, amilyen az ember az édenkertben lehetett, semmi jó és rossz közti különbség tudója. Teszi amit tesz gondolkodás nélkül, mert meggyőződése, hogy vissza tudja forditani az idő kerekeit. Persze nem tudja, de sosem látjuk ingadozni. Szerencsés ember, aki soha nem csalódik igazán. Olyan ember, aki igazán hisz valamiben, és abból meriti minden erejét. Hogy miben hisz, azt eddig sem tudtam kibogozni.

Nem is számit talán. A regény és a film is olyan, mintha kifolyna az ujjaid közt, és ráébreszt, hogy igazán lehet élvezni minden apró részletét túlanalizálás nélkül is. Olyan igazi nyári irodalom, a forró órákban való álmodozásra. Jéghideg mentás itókával ajánlom tálalni, főleg a filmet. :)

Magyarázom a bizonyitványom

Próbáltam ezt pár óráig magamban tartani, de nem tudom. Nagyon súlyos majom és a farka eset forog fenn: befejeztem a TEFL (Teaching English as a Foreign Language) kurzusomat. Most már van bizonyitványom is arról, amit eddig még én sem mertem elhinni magamnak, hogy angoltanár vagyok. Annyira örülök neki, alig várom, hogy pár hét múlva a kezemben tarthassam a frissen kiküldött diplomát.

Jó, beismerem, online kurzus volt, nem is állitotta soha senki, hogy én most gyakorlati oktatásban fogok részt venni. De volt állandó felmérés, tanultam az elméleti részéről rengeteget és ki is próbálhattam mindent ahogy tetszett a saját bejáratú diákjaimmal. Most egy kicsi hang azt mondja belül, hogy végülis nem is volt olyan nehéz, és vegülis csak ... ez vagy az. Nem fogok hallgatni a kicsi hangra, mert igenis sokat tettem azért, hogy itt lehessek ezzel, amivel. Tudom, vagyis gondolom, hogy biztos sok embernek himestojásnak tűnik az egyetemi sztorim, mert hát abbahagytam a mesterit, és ez felénk egyet jelent a kiestem mert nem voltam elég jóval. Nagymamám majd sirógörcsöt kapott, mikor meghallotta, és az egész család kiakadt. Fél év után is kérdezgeti az öcsém, hogy jó, tanitgatsz szabadidődben, de mi leszel, ha igazán nagy leszel? Azt hiszem ez ért mindenkit második legnagyobb sokként. Nagyon nehéz döntés volt, mert eddig a kitaposott ösvényen mentem csak. Mindent előre biztositottam, és mindenben a legjobb kellett legyek. Nem tudom, tudja-e egyáltalán valaki, hogy engem mi hajtott mindeddig, amikor azt hitték, hogy az ambició és versenyszellem... Attól féltem egész életemben, hogy ha abban, amihez valamelyest értek, nem az első vagy majdnem első vagyok, akkor majd a rossz időkben szépen lecsúszom, és akkor nem lesz hova csúszni, csak az utolsó helyre. Akkor pedig borzasztó dolgok fognak történni. A félelem nagy úr, hajtott is egészen az egyetemig. Lettem diplomás mérnök, és mindenki örülhetett. Anyum már 12-ben is azt kérdezte, hogy nem lehet-e egyenesen a doktori szakra beiratni, hogy akkor már iratkozzak be egyetem-mesteri-doktori egyhuzamban. Hát nem lett meg a mesteri sem, csak még egy adag kisebbrendűségi érzés. Tudom, hogy most már szinte mindenkinek van mesterije, még a nagyszüleim is ezt szajkózzák. Most nem bizonyitványmagyarázási célból mondom, hanem holt komolyan: csinálja valaki utánam és jobban, akkor majd beszélgetünk. Itt az nem ott, vagyis konkrétan a kémiaoktatás itt meg ott, legyünk szalonképesek, különböző. Nem a tanulás, nem az akarat, nem az idő hiányzott, ezt garantálhatom mindenkinek. Istenem, hányszor jöttem haza holt fáradtan 10 óra után csak hogy még két órát házizzak. Gyűlöltem az első hónap után minden percét.

De nem ezért lettem angoltanár. Nem azért, mert valami fuss ki öblitsd ki valamit akartam csinálni, aminek semmi haszna. Mesteri alatt már tanitottam, és ebből az egyből nem engedtem. Nincs olyan munka, amihez szivesebben állnék neki, vagy amivel úgy eltöltöm az időt, hogy szaladnak az órák és még többet akarok. Ebben jó vagyok, mert jó akarok lenni. Ezt nekem teremtette a Jóisten is. Soha nem akarom azt mondani, hogy kész, ennyi volt, megállok a képzéssel. Erről élvezet tanulni. Nem kapok érte Nobel dijat, nem lesz dr. a nevem előtt és nem fogom valószinűleg a családomat sem boldoggá tenni a mesés karrieremmel. Majd túlteszik magukat rajta. :) Most pedig megyek csokitortával ünnepelni az első hivatalos bizonyitványt. Robert Frost szép versével búcsuzom mára. A forditás melleslen meg sem közeliti az eredetit.


A járatlan út

Szétvált az út a sárga erdőn
De kár, hogy kétfelé nem mehetek! -,
Sokáig álltam, elmerengőn,
És néztem az egyiket ott, ahol eltűnt
A bozótban, ahogy kanyart vetett.

De  a másikon indultam tovább,
Tán vonzóbb volt, nem is tudom,
Magas füve épp tapodásra várt;
Bár nagyjából ugyanannyi láb
Járt rajta, mint a másik uton,

Úgy nyúltak el aznap délelőtt
A tiszta avarban mind a ketten.
Hadd járjam végig ezt előbb!
De habár azt mondtam, visszajövök,
A visszatérést nem hihettem.

Ha kérdeznek majd, ezt felelem,
Sóhajtva, sok-sok év után:
Az út az erdőn kétfelé ment –
A kevésbé járt tetszett nekem,
És így lett mind ami lett, talán.

(Imreh András fordítása)

The Road Not Taken

TWO roads diverged in a yellow wood,
And sorry I could not travel both
And be one traveler, long I stood
And looked down one as far as I could
To where it bent in the undergrowth;      

Then took the other, as just as fair,
And having perhaps the better claim,
Because it was grassy and wanted wear;
Though as for that the passing there
Had worn them really about the same,

And both that morning equally lay
In leaves no step had trodden black.
Oh, I kept the first for another day!
Yet knowing how way leads on to way,
I doubted if I should ever come back.

I shall be telling this with a sigh
Somewhere ages and ages hence:
Two roads diverged in a wood, and I—
I took the one less traveled by,
And that has made all the difference.      

Mikor elég?

Ezen az egy kérdésen agonizáltan azt hiszem egész életemben. Mikor elég a tanulással töltött idő, mikor vagyok elég jó valamiből, mikor töltök elég időt a szeretteimmel ahhoz, hogy elégedettek és boldogok legyenek...

Mostanában sokszor a mikor elég a házimunkából cimű örökzöld sláger megy. Olyan nincs, hogy végeztem a házzal. Megcsináltam mindent, amit emberileg lehetséges volt. Olyan van csak, hogy elegem van, több nem kell, torkig vagyok már vele, és társai. Megint Sanjayt idézem, de jókat mond, nem hiába mentem hozzá: a nők mindig úgy érzik, hogy valamiből többet kellene csinálni. Azt hiszem, még mindig a világosabbik oldalt képviselem, ha úgy érzem én nem érem el az elég szintet. Most például a tökéletes háziasszony asztalteritőket mosna, vasalná az ingeket és beinditaná még egyszer a mosógépet, elmosogatná azt a pár tányért,kiszedné és tisztitaná a mosogatógépet, szortirozná a ruhákat, port törölne, porszivózna, felmosna, fürdőpolcot tisztitana, csempét és zuhanyfülkét sikálna, ablakot mosna, ablakkeretet póktalanitana, ebédet főzne, fonott kalácsot sütne és végül szemetet szortirozna, hogy végre megszabaduljunk a sok papirtól. Ehelyett itt blogolok, és ramatyul érzem magam miatta. De ha bevallom őszintén, ez igy összesen 10 óra munka.

Meg lehet kövezni, de nálam ez is matematika: az elég az a tökéletesnek valami 80-85%-a. A baj csak az, hogy általában úgy érzem, én valami 15%-nál mozgok. Relativ ez is, mint minden. Aki nem igy van vele, jelentkezzen, szivesen vennék ötleteket, hogy lehet abbahagyni. Mert állandóan a teljesitménykényszer árnyékában élni nem valami szórakoztató. Van egy barátnőm, és most nem mondok nevet, de amúgy biztos nem ismeritek, akinél mindig áll a bál. Gyerek előtt is állt, most is. Rosszabb, mint nálunk valaha is volt, szabályosan lépkedni kell a dolgok közt, állandóan. És emellett egyik legkedvesebb, legaranyosabb, legkiegyensúlyozottabb nő, akit csak elképzelhetsz, semmiben nem kell megváltoznia. Mert nem ez a prioritása, és nem zavarja.

Nem a ruha meg a rendezett ház teszi az embert szerethetővé... de ha az megvan, a barátaid tömkelegét biztos megfelelően iriggyé. Hátha amikor meglesz a saját házunk a nem olyan távoli jövőben, majd lesz helye mindennek. Addig gyüjtöm az ötleteket és görcsölök. Szeretném tudni pl. Annamari titkát, amitől olyan otthonos, csinos és rendes a háza. Vagy jöhetne tartani nekem egy mesterképzést pár hétre, hogy mit kell, mikor kell megcsinálni, és hol az elég.  :) Ez pedig ajánlattételnek(és meghivásnak - OPEN ticket, nem jár le :) )  minősül. Addig is marad a kép.

Firefly

És itt van valami szentjánosbogarakról és játékokról és kellemes álmokról. Nekem kellet ma, az biztos. És éssel nem kezdünk mondatot. :) A zeneszám, ami mindig feldob, mert jó a dallama és még jobb a szövege, és szuper a videó is. Ja, nem valami agyoncicomázott kikent-kifent ember énekli (van még, akit Justin Bieber kikészit? Magunk között csak Justin Beaver-nek hivjuk) hanem a srác a szomszédból. Na nem szó szerint, de az az érzésed.

Ha láttad azt a borzasztóan nonszensz mesefilmet a baglyokról (Sanjay szerint elmebajos már a cime is Legend of the Guardian, the Owls of Ga'Hoole - ez az egész egy film cime. Megnéztük, már a végén nem tudtuk volna megmondani, mit is jelent a cim) na ott is ez az iparos énekel.. Most csak itt, csak most, csak Nektek, akik olvastok, mert más megnézi nyugodtan magának a juhtubon nélkülem is: Owl City -től a Firefly 

Tavacs és Kevin (2.rész)

És most a nagy fehér elefánt, ami itt van a szobában, de kerülgetem. Mert a könyvben is ott van ugyanaz az elefánt, és hiába boncolgatjuk a felmenőket és a gyerekkort, akkor is ott van az, hogy Kevin bement egy zsúfolt kantinba és megölt jópár ember. És Breivik, a norvég idealista, elment egy szigetre és több tucat embert meggyilkolt, hidegvérrel. És Tristan van der Vlis besétált egy szombaton egy alpheni bevásárlóközpontba, és ... és azóta megváltozott sok minden.

Sokat hallottam és még többet gondolkoztam valakinek azon a mondásán, hogy a nemi erőszaknak nem "csak" az a pár áldozata van, hanem minden nő az, aki valaha hallott róla. Valamilyen szinten mind érintettek vagyunk, mert rányomja a bélyegét az életünkre, nem nagyon durván, de akkor is. Ki nem fél este, nemhogy éjjel, egyedül sétálni, például a Poklos kivilágitatlan partján? Ki nem fél attól, hogy egyedül hazamenjen egy gyanús negyeden keresztül, és ki nem kerüli ki a fiatal, iszogató férfiak csoportját már megszokásból is? Szóval van benne valami, hogy az áldozat nem csak a fizikailag és lelkileg direkt sérült. Minden tragédia kicsit megváltoztatja a világot és a benne élő embereket.

Igy van ez szerintem most ezekkel a lövöldözésekkel is. Alphen mellett élünk, szombaton be-bemegyünk nézelődni, vásárolni, moziba... mert itt a faluban semmi sincs. Vásárhely méretű város, igazán nem a világ központja. Ironikus, hogy abba a bevásárlóközpontba, amit Tristan van der Vlis kiválasztott, soha nem voltunk ezelőtt, de akkor éppen el akartam menni, lám mi van ott. Pénteken erről beszéltünk, aztán valahogy úgy döntöttünk nincs sétálni való kedvünk, bevásároltuk a heti kaját, és irány haza. Ki sem mozdultunk egész hétvégén. Vasárnap olvasom "schietpartij in Alphen", tele van vele a hirek. Amilyen hülye vagyok, és akkor még a holland tudásom is komoly hiányosságokkal küzködött, leforditom angolra, hogy skating party in Alphen, mondom is Sanjaynak, nézd meg, nem hülyék ezek a hollandok, mi hir van azon, hogy korcsolyapartit rendeztek Alphenben. Ha elég morbid humorral birsz, még kacagni is lehet a tévedésen. Végül gyanús lett az ügy, és rákerestem emberi nyelven is. Kiderült nem korcsolyapartiról van szó, a fiatal férfi lövöldözött délidőben a családokkal teli áruházban, hat halott, pár tucat sebesült. A legrémisztőbb az volt, ahogy a túlélők leirták az esetet. Besétál valaki egy félautomatával, revolverrel és pisztollyal, majd kinéz magának embereket és lő. Mindenki menekül. Célzott ő többek közt egy házaspárra akik kisbabával voltak. A babát egyik dolgozó mentette meg, kiszaladt, kivette a kocsiból, majd kissza az üzletbe és magára zárta az ajtót. Úgy tudom a szülők "csak" megsebesültek. Ami kiverte a biztositékot az az volt, hogy egy férfi úgy menekült meg, miután vállon lőtték, hogy halottnak tetette magát. Fura, máig nem tudják mi indokolta az egész lövöldözést, de azt igen, hogy volt ideje-türelme-lélekjelenléte a gyilkosnak, hogy elmenjen ellenőrizni meghalt-e az a vadidegen akire rálőtt, mielőtt továbbállt. Ez egy éve volt, és azóta még sokáig rendőrök voltak minden sarkon, gyanúsan figyelve mindenkit, aki nagyobb táskát hordott. Engem egy rémálom azóta is kisért, ott voltam, rámlőtt, közelebb jött, szemembe nézett és megint lőtt. Minden sötét lesz, majd mintha egy másik ember lennék, kezdődik az egész előről.
Most komolyan, azt hiszi az ember egy ilyen eset után magába száll mindenki és hálát ad, hogy mindenkije él. Nem, ezután még voltak esetek, ahol csak viccből beöltöztek fiatalok Tristannak, és besétáltak egy üzletbe, agyonrémitve a népet. Van humorérzékem, köszönöm szépen. De ez nem volt és nem is lesz semmilyen szinten vicces. 

Visszatérve Kevinre. Ott is ottmaradnak a szülők, rokonok, ismerősök a kérdésekkel. Rosszul csináltak valamit? (Az már más kérdés, hogy egy labilis ember kezébe hogy kerülhetett fegyver. Ebből a szempontból egyet értek az angol királynő férjével: egy őrült kezében egy baseballütő is gyilkos fegyver.) Nem tudom, mit tudunk másképp csinálni. Nem tudom, mi segitene. Az, hogy távol vagyunk nagyon Istentől, nyilvánvaló. Mert itt nem látom ember mit tud tenni az erőszak hullámai ellen. Talán az egyetlen megoldás, ha beszélünk "Kevinről". Lehet valahol a szörnyeteg alatt ő is ember. Ha megértjük, elkerüljük, hogy igy fejezze ki magát? Te hiszed? Mert én most pont nem.

(Következőkor igérem előszedek egy olyan témát, amitől nem érzi az ember, hogy fel akarja vágni az ereit. :)  Igérem. )

Tavacs és Kevin (1. rész)

Látszik, hogy tavacs van, nem a madarak szerelmi életéből gondolom(de most komolyan, miért pont a mi ablakunk előtt kell a gerlepárnak a parkányon órák hosszat egymásnak bizonyitgatni , hogy szeretik egymást??? mégiscsak elvesz az angolóra komolyságából, ha közben valaki vagy valami három méterrel arrébb családot alapit!) hanem abból, hogy mindenki beteg, fáradt és depressziós. Nekem is csak szomorú dolgok jutnak eszembe naphosszat, pedig ma van a hároméves házassági évfordulónk. Sütöttem rántott csirkemellet, mellé meg sajtos krumplipure lesz a menü, mert Sanjay ezt szereti. Az idei nyaralást szülőlátogatás fogja kiváltani, szabadnap hiján meg elvesszük, amit adnak (Királynőszülinap, szabadnap április harmincadika) és városlátogatni megyünk a hétvégén Antwerpenbe, Belgiumban. Két nap ebben a csodálatos városban, aminek csak a vonatállomása a világ 10 legszebbje közt van számontartva. Egyelőre nincs még kész a terv, de biztos látni akarjuk a Miasszonyunk Katedrálist, a Rubens Házat, az állatkertet, mely a világ egyik legrégebbi állatkertje és talán a MAS múzeum is belefér.

Szóval baj nincs Amin rengeteget filózok mostanság az épp egy könyv. Valahogy szinte mindig egy könyv hozza ki az elfelejtett ezt-azt az emberből. "Beszélnünk kell Kevinről" Háromnegyedénél becsuktam, és betettem az ágy alá. Nehéz volt nem elővenni, mert olvastatja magát. De többet már nem akarok hallani Kevinről. Vagyis akarok, de nem tesz jót az egészségnek. Ezt az az ember mondja, aki pl a Mesterségem a halál könyvet receptre irná, mert azt el kell olvasni, akkor is ha belebetegedsz pár hétre. De ezt nem. Pedig beszélnünk kell, és úgy érzem jó sokat kell beszélnünk Kevinről, aki ugyan kitalált karakter, de sajnos nagyon sok Kevin szaladgál a világban.

Kevin az a fiú, aki bemegy egy szép nap az iskolába fegyverrel a kezében, és lelő találomra egy tucat diákot. A könyv édesanyja édesapjához irt leveleiből épül fel. Egy intelligens, empatikus nő, aki mindig is érezte, hogy baj van Kevinnel. Ez az egyedüli hibája a könyvnek. Igen, nagyon érdekes latolgatni, hogy a nyilvánvalóan pszichopata gyermek hogyan viszonyul kiskorában a szüleihez, testvéreihez és társaihoz. Feláll a hátadon a szőr, ahogy olvasod, mert annyira nyilvánvaló, már kicsi korától fogva, hogy nem érdekli semmi és empátiára képtelen a fiú, de közben nagyon intelligens, igy a saját apját is abban a hitben ringatja, hogy ő egy normális kisfiú. Az anyját, aki vele van 24 órában, már nem tudja és nem is akarja megtéveszteni. Ez szüli a fő feszültséget a nő és férje közt, ami aztán magas fallá változik idővel. Ez is téma, és erről is beszélnünk kell, nagyon is. Úgy érzem egy gyereket mindkét szülő egyformán, többnyire egyformán kell akarja, és sokat kell biztos dolgozni rajta, hogy nem a gyerek az első. Nagyon sok, nagyon okos ember mondta már, hogy mennyire rossz, ha a házastárs kerül a második, vagy sokadik helyre, és a gyerekeink a központ. A legjobb dolog amit adhatunk nekik az amúgyis egy stabil párkapcsolat adta biztonságérzet, hogy anya és apa szeretik egymást. Meg az se kutya, ha otthonról úgy indul el a kis ember, hogy tudja, mi kell az egészséges emberi kapcsolatokhoz, hogy kell megoldani a problémákat és úgy általában mi a sikeres házasság titka. Szóval Kevinéknél nem igy volt. Apa sohasem vette észre igy, és nem akarta sosem elhinni, hogy baj van. De ha elhitte volna, akkor is... mit lehet tenni. Agonizált az édesanya gyerekvállalás előtt, hogy mi lesz, ha beteg a baba. Azt hiszem mindenki, aki meggondolja a családalapitást, elgondolkozik ezen. Huszonévesek vagyunk, a gyakori genetikai betegségek esélye kicsi. De mégis, mi van ha... Arra sosem gondol az ember, hogy mi van ha - és most legyünk finomak - az új családtag személyisége nem épp a legkedvesebb. Én úgy érzem, hogy még el kell jussak arra a szintre, amikor nem "babát" szeretnék, hanem hisztiző kétévest, szemtelen kamaszt és problémás fiatal felnőttet is.

Nem egy Kevint, arra sosem készülhet fel az ember. Egy édesanya nyilatkozott egyszer egy újságnak. "Egészen mostanig boldog eseményként emlékeztem a napra, amikor megszültem a fiunkat. Most nem tudom, hogyan gondoljak már rá " A 24 éves fia hat ember ölt meg egy szép napfényes szombat délelőtt.