Eddig és ruhaszortirozás

Mióta hazajöttünk eléggé elvoltam. Megvan ennek is a magyarázata.

Először is kellett 4-5 nap kiheverni a jetlaget, remek volt, mondhatom. Fura érzés, amikor beszól az ember szervezete, követelve az alvást este 8 órakor, vagy csak négykor felébreszt, hogy már keső reggel van.

A második pont inkább az én hibám. Szóval, a gyógyszeradagomat megemelte az orvos, és én elfelejtettem idejében kikérni, aminek az lett az eredménye, hogy két napig semmin voltam. Utálom a gondolatát, de az igazság az, hogy 30 óra után elvonásos tüneteim vannak, és miután elkezdem szedni újra még beletelt két napba, amig visszarázódtam. Sárkány voltam a héten, na. És nem mellesleg az emelt adagtól most nem tudok elaludni egészen kettőig, és össze-vissza van a biológiai órám. Tegnapelőtt 5,45-kor felkeltem mert kár volt az utolső egy órát ébren az ágyban tölteni, tegnap és ma pedig ágyuval sem tudott felkelteni senki fél 12-ig.

Mielőtt még mondd valaki egy olyat, hogy csak ki kell próbálni minden nap azonos időben lefeküdni, friss levegőn lenni és mozogni mert minden helyreáll magától - próbáltam már, nem áll. Most elkeydtem használni a fényterápiás szemüveget megint, hátha az majd segit.

Nagyon nem szeretem, hogy igy eltelik a nap. Jó volna már csinálni valami hasznosat. Ezért kitaláltam, hogy a ruhákat rendszerezem először is. Napi 15 perc, és hamar megleszek. Először minden mosásra kerül (ne nézz a szennyeskosarunkba, rettenet mennyi minden ül ott) majd rendszerezem őket. Igaza van a rendszerező szakiknak: attól, hogy valami valamikor jó lehet, nem muszáj őrizgetni halálunkig. Ez alapján dolgozok:
http://www.urban-eve.hu/2008/02/27/ruhaszortirozas-mi-all-jol-mitol-bucsuzzak/

Először is a szinek, első kategóriába tartozok, az élénk kék, zöld, stb a szineim. Ez nem azt jelenti, hogy ami bézs, azt kihajitom, hanem csak támpontnak veszem. Amik jól állnak, találnak rám, relativ kényelmesek azok a ruháskosárba mennek - onnan pedig le a szekrénybe. Előre vasalni csak párat érdemes, amikor kiválasztom őket.

A ruhák, amik ősrégiek, lyukasak és kopottak ergo becsületes viseletre nem érdemesek, azok mennek nagy szemeteszsákkal a textilgyűjtőbe.

Azok, amelyek szépek, de nem viseltem őket öt éve azok dobozba mennek. Kiválogatok egy pár szépecskét, és elgondolkozom ki örülne neki (már mondtam, azt hiszem, de van két elegáns szoknyám - az egyiket egyszer viseltem a másikat egyszer sem, amit apumtól kaptam, úgy vette meg nekem, hogy jó lesz, ha majd fogyok 5 kilót. Akkor 65 kilós voltam. Most nem vagyok 65 kilós sem. Mondjam még? Szakad meg értük a szivem, de van aki szivesen hordaná, esetleg cserebere is lehet belőle... Ki is fogom tenni a képeket meg a méreteket, kinek kellene és ha van amit adnia cserébe véletlenül, az még jobb). Majd a többivel felhivom az itteni új használtruha boltot és megbeszélek egy megbeszélést. Úgy megy a dolog, hogy ami érdekli őket, annak az árában megegyezünk, kitesszük, és ha eladják 30%-a az árnak az enyém. Ha nem, tartogatják még, amig sikerül eladni. ami nem érdekli őket, az megy a vörörkeresztes ruhagyűjtőbe vagy akárhova, ahol nem tépik darabokra.

A szekrényem meg végre átlátható lesz, és nem kell minden nap elsóhajtoznom rajta, hogy mennyire szerettem régen ezt vagy azt a nadrágot, és csak 15 kilót kellene leadjak, hogy rámjöjjön újra, igaz már csak otthonra takaritani lenne jó. (Kinek nincs ilyen fehérneműje pl halomra?)
Huzzáh. Beszéltem.

Abszolut unalmas bejegyzés a hazaútról

Hazaértünk, gondoltam röviden beszámolok az útról.

Szokás szerint az Emirátusokkal utaztunk, aminél jobbat kivánni sem lehetett volna. Még mindig kiváncsi vagyok, hogy lehet ez a legolcsóbb mód, amikor más légitársaságok feleannyit sem adnak? Hm.
Nagy sirás volt otthon természetesen, még én is elérzékenyültem indulás előtt, és nagyon sajnáltam az oldalbordadonort. Én is mindig bőgök errefele jövet, nem csoda ha ő is el volt keseredve. A reptéren átmentünk a szokásos hülye indiai formaságokon, letapiztak, kaptunk három pecsétet a poggyászunkra és mire beértünk már csak kicsit kellett várni, és a gépen is voltunk. Dubaiba menet az öt óra hamar eltelik, főleg hogy 45-45 perc a le meg felszállás, szorgoskodnak a légikisérők, mindenki izgatott lesz, hasonlók. A maradék időt vacsorázással és filmnézéssel el is ütöttük, majd Dubaiban a sejk jóvoltából megcsodáltuk megint a kibővitett repteret, aludtunk a földön 2-2 órát, kihasználtuk a gyors és limitmentes internet adta lehetőségeket majd a 8 órából a maradékot téblábolással meg Starbucksban kávézással töltöttük. Ha egy valami bosszantott, az az volt, hogy ugye oda kell érni a kapuhoz kb 1,5 órával indulás előtt. odaérsz, kipakolsz, erre bejelentik, hogy kezdjük a menetet. Mindent összepakolsz, vársz, 10 percenként hivnak újabb meg újabb csoportokat (arra vannak osztva az ülőhelyek) de ebből nagy tulakodás lesz úgy is, mert az emberek 75%-a egyszerre akar bejutni. Mást már nem tudsz elkezdeni (horgolás, olvasás, filmnézés) mert hivnak azonnal úgymond. Mire bejutsz 1 óra mulva, kiderül, hogy ez csak egy újabb váró, és alig van ülőhely. Logikus, hogy az embereket átvezetik a kényelmes, tágas váróból abba, ami kicsi, és több száz emberre egy WC-je van. Mindenki morcos, járkál, megint nem tudsz elkezdeni semmit, mert nagy csinnadrattával ötpercenként bejelentik, hogy mindjárt kezdődik a beszállás. Aztán beszállásnál megint hasonló menet jön. Nem nagy dolog, de megoldható lenne könnyen ez a baki, nem?

Későn indultunk a majdnem 8 órás útra végül, de időben érkeztünk. Még csak egy óra bőröndvárás volt, aztán jöhettünk is haza. Szerencsére visszaestem a hülésbe, mert itthon most 5 fok van, Indiában ben 31. Hiába volt minden C vitamin meg nagykabát. Mondanám, hogy jó itthon, de annyira irreális lebegős jetlagem van, hogy csak na... Ma reggel dolgoznom kellett volna, de lemondta a kliens hülésre hivatkozva. Nem mondom, hogy nem örültem egy kicsit.

Most meg megyek lepihenni, hagyom a gyógyszert hatni és reménykedek hamarosan megint tudom, ki vagyok, hol vagyok és mi az ábra.