Azt már hivatalosan is feladtam, hogy valami logika legyen ebben a blogban... ahogy az öcsém mondja, mindenre mostanság: Igy jártatok. :)
Mondjuk ha a gondolataimat leirná a számitógép esténként lenne benne bőven blogolnivaló, de akkorra már nyűgös és fáradt vagyok, és a holnapmajdmegirom nem működik úgy, ahogy Móricka elképzeli.
Egy szó mint száz. Most éppen azért irok, mert türelmetlenül ki kell várjak 20 percet, amig meghül a kalács annyira, hogy ki lehessen venni. Hopá, lelőttem a poént. Szüleim ajándékának hála vettünk egy kenyérsütőgépet. Gyönyörű volt, okos volt, új volt, csak éppen kicsit ütődött - másnéven pont olyan ahogy az exem anno engem összefoglalt. :D
Úgy látszik nem birta jól az utat. Visszaküldtük természetesen, minden flottul is ment, csak éppen pár napot kellett várni és jött az új. Az a pár nap ma telt le, sajnos dolgoztam, igy estére maradt a kipakolás, de akkor már bevonódott apa, anya, hegyi- és szőröscsecsemő. Dani először kuktáskodott velem, nagyon élvezte - én kimértem, ő beleöntötte, vagy cipelte nekem a kamrából a hozzávalókat, és türelmetlenül topogott, amig én a mérleggel bajlódtam.
Mondtam mindenkinek, hogy kötelező jól sikerüljön, mert más nincs is reggelire. Ez az én privát orosz rulettem: a gyereknek mindig lehet tejbekását késziteni, de mi ketten hoppon maradunk kenyér hiján.
Tényleg gyerekjáték volt beledobigálni mindent, az élesztőt ő maga adagolja, igy azzal sem kell bajlódni, hogy milyen sorrendben rakja az ember a dolgokat. Három és fél óra eltelt, meseszép illat terjeng, amit az én bedugult orrom is észrevett. Első ránézésre csinos a kalács, pedig valahol mélyen attól féltem egy nagy féligégett-félignyúlós trutymómassza vár, mint itt:
De ennél szebb nem is lehetne:
És akkor kiboritva:
Ha kivárom, hogy ne piszkáljam a tetejét az is szép lenne:
Holnap megmondom, milyen volt reggelire kávéval-teával és angol lekvárral.
Mondjuk ha a gondolataimat leirná a számitógép esténként lenne benne bőven blogolnivaló, de akkorra már nyűgös és fáradt vagyok, és a holnapmajdmegirom nem működik úgy, ahogy Móricka elképzeli.
Egy szó mint száz. Most éppen azért irok, mert türelmetlenül ki kell várjak 20 percet, amig meghül a kalács annyira, hogy ki lehessen venni. Hopá, lelőttem a poént. Szüleim ajándékának hála vettünk egy kenyérsütőgépet. Gyönyörű volt, okos volt, új volt, csak éppen kicsit ütődött - másnéven pont olyan ahogy az exem anno engem összefoglalt. :D
Úgy látszik nem birta jól az utat. Visszaküldtük természetesen, minden flottul is ment, csak éppen pár napot kellett várni és jött az új. Az a pár nap ma telt le, sajnos dolgoztam, igy estére maradt a kipakolás, de akkor már bevonódott apa, anya, hegyi- és szőröscsecsemő. Dani először kuktáskodott velem, nagyon élvezte - én kimértem, ő beleöntötte, vagy cipelte nekem a kamrából a hozzávalókat, és türelmetlenül topogott, amig én a mérleggel bajlódtam.
Mondtam mindenkinek, hogy kötelező jól sikerüljön, mert más nincs is reggelire. Ez az én privát orosz rulettem: a gyereknek mindig lehet tejbekását késziteni, de mi ketten hoppon maradunk kenyér hiján.
Tényleg gyerekjáték volt beledobigálni mindent, az élesztőt ő maga adagolja, igy azzal sem kell bajlódni, hogy milyen sorrendben rakja az ember a dolgokat. Három és fél óra eltelt, meseszép illat terjeng, amit az én bedugult orrom is észrevett. Első ránézésre csinos a kalács, pedig valahol mélyen attól féltem egy nagy féligégett-félignyúlós trutymómassza vár, mint itt:
De ennél szebb nem is lehetne:
És akkor kiboritva:
Ha kivárom, hogy ne piszkáljam a tetejét az is szép lenne:
Holnap megmondom, milyen volt reggelire kávéval-teával és angol lekvárral.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése