Rövid összefoglaló 2018 közepéről

Az utóbbi fél évben nem sok történt, vagyis éppen elég csak ahhoz, hogy ne is irjak. Sőt, olvasgatásból is jól kimaradtam. Mea culpa, szokás szerint.

Először is a szédülésért kiderült, hogy belső fül probléma volt a felelős, ami pár irányitott mozgást ismételve el is múlt. Azért nem spóroltunk meg egy neurologust es egy MRI-t sem. A multkorihoz képest, ez már annyira nem hatott meg, hogy majdnem elaludtam közben.

Nyáron öt hetet a majdnem-18 éves öcsém nálunk vendégeskedett, és húúúú de nehéz összehangolni egy tini meg egy 3 éves érdeklődési körét. Mindketten szeretnek csobbanni, igy a Benelux legnagyobb viziparkjába muszáj volt ellátogassunk. A tikibadnak nevezett hely egy vidámpark közepén található, és nem tudom ki gondolta, hogy ezt egy nap alatt egy átlagos család végigéli. Úgy terveztük délelőtt vidámpark, délután vizipark, de mindenhol sor volt, és elég hamar kiderült hogy a prioritások szerint megirt listám feléig sem érünk, igy egy gyors ebéd után inkabb vizezni indultunk.

Tényleg óriási az a park. A kedvencünk azonnal a hullámzó medence lett. Lehel sajnos nem igazán az az optimista tipus, igy rengeteget panaszkodott, hogy miért nem megyünk vele a nagy csúszdákon, miközben Dani sem tudta hova tegye magát a sok ingertől. Attól még rengeteg gyerek és család volt, és szerintem ha közel hasonló koruak mennek együtt simán egy egész napot el lehet tölteni problémák nélkül.

Nyaralást szokás szerint felbontva töltöttük. Májusban volt egy nagyon kellemes hétvégénk egy Centre Parkban, és ugyanazt megismétlendő szeptemberben bejelentkeztünk egy Mystery parkra, amiben az a lényeg, hogy lényegesen kevesebb pénzért lesz egy négynapos kimenőd, de csak pár nappal azelőtt tudod meg pontosan melyik centrepark fogad. Szerencsénk volt, nagyon szép helyre jutottunk, a holland Eemmeer környékén. Echot is vittük, ami viszont nem volt a legokosabb ötlet, mert a mindennapi uszodai pár óra (csúcsszuper egyébként, lazy river, csúszdák, dzsungel-filing) stresszes maradt. A kutyamindenit, hogy mennyit ugat ez a kutya. Komolyan szerintem végigugatta azt a napi 2-3 órát. A sétákat persze imádta, de egyébként olyan, mint egy öreg morcos bácsi, és nem szereti a változásokat. Más hely, más minden, idegesen koslatott naphosszat és meg volt győződve, hogy csak idő kérdése hogy a családjat baltás gyilkosok serege mészárolja le.

És el is érkeztünk októberhez, ami most van, és a dadusnak lejárt a műszakja, mennem kell. 

Abszolut unalmas bejegyzés a hazaútról

Hazaértünk, gondoltam röviden beszámolok az útról.

Szokás szerint az Emirátusokkal utaztunk, aminél jobbat kivánni sem lehetett volna. Még mindig kiváncsi vagyok, hogy lehet ez a legolcsóbb mód, amikor más légitársaságok feleannyit sem adnak? Hm.
Nagy sirás volt otthon természetesen, még én is elérzékenyültem indulás előtt, és nagyon sajnáltam az oldalbordadonort. Én is mindig bőgök errefele jövet, nem csoda ha ő is el volt keseredve. A reptéren átmentünk a szokásos hülye indiai formaságokon, letapiztak, kaptunk három pecsétet a poggyászunkra és mire beértünk már csak kicsit kellett várni, és a gépen is voltunk. Dubaiba menet az öt óra hamar eltelik, főleg hogy 45-45 perc a le meg felszállás, szorgoskodnak a légikisérők, mindenki izgatott lesz, hasonlók. A maradék időt vacsorázással és filmnézéssel el is ütöttük, majd Dubaiban a sejk jóvoltából megcsodáltuk megint a kibővitett repteret, aludtunk a földön 2-2 órát, kihasználtuk a gyors és limitmentes internet adta lehetőségeket majd a 8 órából a maradékot téblábolással meg Starbucksban kávézással töltöttük. Ha egy valami bosszantott, az az volt, hogy ugye oda kell érni a kapuhoz kb 1,5 órával indulás előtt. odaérsz, kipakolsz, erre bejelentik, hogy kezdjük a menetet. Mindent összepakolsz, vársz, 10 percenként hivnak újabb meg újabb csoportokat (arra vannak osztva az ülőhelyek) de ebből nagy tulakodás lesz úgy is, mert az emberek 75%-a egyszerre akar bejutni. Mást már nem tudsz elkezdeni (horgolás, olvasás, filmnézés) mert hivnak azonnal úgymond. Mire bejutsz 1 óra mulva, kiderül, hogy ez csak egy újabb váró, és alig van ülőhely. Logikus, hogy az embereket átvezetik a kényelmes, tágas váróból abba, ami kicsi, és több száz emberre egy WC-je van. Mindenki morcos, járkál, megint nem tudsz elkezdeni semmit, mert nagy csinnadrattával ötpercenként bejelentik, hogy mindjárt kezdődik a beszállás. Aztán beszállásnál megint hasonló menet jön. Nem nagy dolog, de megoldható lenne könnyen ez a baki, nem?

Későn indultunk a majdnem 8 órás útra végül, de időben érkeztünk. Még csak egy óra bőröndvárás volt, aztán jöhettünk is haza. Szerencsére visszaestem a hülésbe, mert itthon most 5 fok van, Indiában ben 31. Hiába volt minden C vitamin meg nagykabát. Mondanám, hogy jó itthon, de annyira irreális lebegős jetlagem van, hogy csak na... Ma reggel dolgoznom kellett volna, de lemondta a kliens hülésre hivatkozva. Nem mondom, hogy nem örültem egy kicsit.

Most meg megyek lepihenni, hagyom a gyógyszert hatni és reménykedek hamarosan megint tudom, ki vagyok, hol vagyok és mi az ábra.